Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) az örök nyár festője.
Derűs természet volt, semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát. Renoir a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, az impresszionizmust megteremtő művészekhez tartozott. A regényben nyomon követhetjük életének fordulatait, tanúi lehetünk művészete – a fényben feloldódó formák és színek – kibontakozásának.

„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Ma-net munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak … Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek … Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket."

(Zola, 1865)

„Jól tudom, egyre kevésbé értenek engem. Mit bánom én, ha a többiek eltávolodnak tőlem! A tömeg szemében talány leszek, egyik-másik embernek költő, s előbb vagy utóbb, de a jó elfoglalja méltó helyét. Mindegy, akárhogy áll is a dolog; elsőrendű dolgokat fogok festeni, biztos vagyok ebben… Alapjában véve mindig igazam van a művészetben.”
Gauguin

„A ​művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága. A művész, aki heves megindultságot érez a természet láttán, úgy tudja átvinni élményét a vászonra, hogy a néző egyszerre gyönyörködhet az örök természet egyszerűségében és egy zseniális alkotó sajátosan emberi erőfeszítésében. A tudományos hitelességgel megírt biográfia gondos műelemzésével izgalmas élmény lesz minden művészetszerető olvasó számára.
H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Toulouse Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választotta fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációs anyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagy jelentőségű és jövőbe mutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt. 

H. ​Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választott fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációanyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagyjelentőségű és jövőbemutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt.

Perruchot életében utolsóként írt művészi életrajzában, egy nagyon zárkózott, a világtól elhúzódó, aszketikus szorgalommal dolgozó művész külső eseményekben és sikerekben ugyancsak nem bővelkedő életét eleveníti meg.
Lépésről-lépésre követi nyomon – nagy kutatómunka eredményeképpen – egy sajátos módszer: a pointilizmus megszületését, egy szinte rögeszmés megszállottsággal kísérletező alkotó kitartó küzdelmét felfedezése kiteljesedéséért és diadalra juttatásáért.
Seurat felületes szemlélő számára formai újítása: a tiszta keveretlen színek kis pontokban történő felrakása a vászonra, új szemléletet, szigorú kompozíciós célokat szolgált.
Seurat az impresszionistákkal szembe fordulva nem a futó benyomások megragadására törekedett, az esetleges helyett a harmónia és a szépség törvényszerűségeinek klasszikusan kiegyenlített megjelenése volt a célja.
A kötetet kiegészítő kronológiai, az impresszionizmus és posztimpresszionizmus teljes történetének igen érdekes és tanulságos összegezése.

Vaszary János (1867-1939)

Vaszary János 1904 körül készült Önarcképén a művész szuggesztív pillantása ragadja meg a nézőt. "Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött" - írta róla egy kortársa. A művész kényesen elegáns megjelenése, tartózkodó viselkedése és szárnyalóan nyitott alkotói magatartása, bensőjének forrongó hevülete között feszülő kettősséget pedig így jellemezte egy másik írás: "Arisztokratikusan udvarias. Feszes, kimért, kemény" Olvasáskor lornyont használ. Az öltözködése, étele-itala, életformájának külső maszkja: egy rendes, pontosságra beidegződött, órákkal, percekkel és számjegyekkel számoló nyárspolgáré - noteszében címek vannak és házszámok és összegek, vonatköltség oda-vissza, és feljegyzések szőnyegről, ruhaszövetről. Holott vére minden cseppjében lázadó és lázító, elégületlen és elégületlenségre szító, egy fogságát lehántani akaró előkelő rablélek forradalmár." Lényének sokak által leírt eruptív ereje az utókor számára leginkább expresszív korszakának vastagon felkent olajmasszáiból, izzó színeiből, ecsetkezelésének vágtató lendületéből és művészeti írásainak sokszor szenvedélyes hangjából válik érzékelhetővé. Vaszary János munkássága nehezen besorolható, nem címkézhető. Nem tagozódott be a különféle iskolákba, távol maradt a festői csoportosulásoktól is. Elzárkózott attól, hogy a konzervatív akadémizmus zászlajára tűzze, de a baloldali progresszív avantgárd törekvésektől éppúgy elhatárolódott, mint a jobboldali kultúrpolitikát kiszolgáló neoklasszicista mûvészettől. Tartózkodott a szélsőségektől, a megalkuvástól és a politikai függéstől, egész életében kívülálló maradt.

Vajda ​Lajos (1908-1941)

Vajda Lajos művészete nem tartozik a legkönnyebben megközelíthető életművek közé. Olyan utakon járt, ahova „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát” – írta róla talán legértőbb kritikusa, Kállai Ernő a harmincas évek végén. Alig adatott számára egy évtizednél több, hogy létrehozza életművét, hisz 1941-ben, mikor meghalt, még nem töltötte be harmincnegyedik évét. Vajda Lajos a szokásos művészpályán, a művészeti közéletben elérhető sikereknél, boldogulásnál fontosabbnak tartotta saját elképzelései következetes megvalósítását. Kivételes rajztudása és színérzéke révén akár a művészeti világ naposabb, elismerést és pénzt hozó oldalán is találhatta volna magát, ám ő többre tartotta ennél a maga elé tűzött művészi problémák megoldását. Már a Képzőművészeti Főiskola „rebellis” hallgatójaként kísérletezni kezdett, s a valóság új összefüggéseinek kutatása során terelődött figyelme a fotó és a film felé. Később a Korniss Dezsővel közösen kidolgozott „szentendrei programban” nem kevesebbre vállalkozott, mint egy, a népi tradíciók talaján álló, a Nyugat és a Kelet közt szintézist teremtő, egyszerre közép-európai és magyar modern művészet megteremtésére.

Bernáth Aurél (1895-1982) Bernáth Aurél Utak Pannóniából című önéletrajzi kötetében örökítette meg a következő, a nagyközönség képzőművészeti érdeklődését karikírozó s így jócskán túlzó, ám mégsem csekély igazságot tartalmazó gondolatot: Az embereket általában öt esetben érdekli komolyan a festett kép: 1. ha szabadban készül, 2. ha öröklik, 3. ha egy kiállításon felháborodásból beszakítják, 4. ha ellopják, 5. ha pornografikus. Az ismeretlen tréfamester öt pontjába foglaltak alapján Bernáth művészete alig tarthatna számot a nyilvánosság figyelmére, mivel: 1. bár kisebb akvarelleket egész életében szívesen alkotott a szabadban, csupán nagybányai szabadiskolás pályakezdőként festett néhány olajképet jó impresszionista hagyomány szerint, 2. a képek öröklése a magánöröm kategóriájába tartozik, 3. tudomásom szerint Bernáth-művet sem kiállításon, sem egyéb helyen szándékolt inzultus még nem ért, 4. a második világháború idején néhány műve eltûnt a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumból, a Magyar Kereskedelmi Bank őrzésére bízott válogatott kollekcióját pedig a szovjet megszállók tévedésből hadizsákmánynak tekintették, és végül 5. a mesternek egyetlen pornografikus műve sem ismert.

A ​20. század egyik legjelenősebb festőjével ismerkedhetünk meg a magyar festészet sorozat 16. kötetében. Kondor Béla 1931-ben született és 1972-ben halt meg. A Képzőművészeti Főiskola festő majd grafika szakán tanult művész rendkívüli sokoldalúságát jelzi, hogy a legkülönbözőbb grafikai technikák alkalmazása mellett festményeket alkotott, verset s prózát írt, a fényképezésben új utakat keresett s orgonálni is kitűnően tudott. Művészete az avantgarde irányzatok helyett a múlt nagy tradícióihoz tudott úgy kapcsolódni, hogy a stiláris, tematikus és ikonográfiai motívumokat szuverén módon olvasztotta sajátos kifejezőrendszerébe. Egyéni mitológiát megteremtő művészetében korunk kihívásaira válaszolva értelmezte újra a szimbólumokat. A repülés, a szárnyalás Kondornál gyakori témájában különös jelképeket teremtett rovarok (Darázskirály, 1963), madarak s repülő szerkezetek (A műtücsök felröppentése, 1960) képében. A klasszikus és keresztény mitológia jelképeit, ambivalens tartalmak forrásává változtatta. Az angyalok, a kerubok, a teremtés és a rombolás géniuszai a kondori ikonográfia legkülönösebb alakjai. Angyalai, szentjei, bibliai hősei a Jó és a Gonosz polaritását az ember megkísértésén keresztül tárják fel. Krisztust ábrázoló képein a keresztrefeszítés korunk számára szóló üzenete foglalkoztatja (Pléhkrisztus, 1964; Krisztus a kereszten, 1971). A földi szférában létező ember arcváltozásait, az emberi színjáték tragikus szerepeit gyakran az isteni-szellemi szféra angyalaival szembesítve tárja elénk többértelmű olvasatok, ambivalens jelentések felvillantásával. Önarckép sorozatához (Valaki önarcképe) az aszimmetriára épülő diszharmónia kinyilvánításán keresztül, az irracionálissal szembenéző magatartás a kulcs.
A kötetet 61 kép és 12 oldalnyi elemzés alkotja.

Székely Bertalan (1835-1910)
Az ezredfordulón, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Székely-kiállítás katalógusának előszavában, Bereczky Loránd főigazgató a következőket írta, rámutatva a művész életművében jelentkező, olykor ellentmondásokat is jelző kettősségre: „Székely Bertalan… száz évvel ezelőtt… egy kulturális korszakváltás művésze volt. Munkásságában és gondolkodásmódjában jelentősége volt a hagyományokhoz való kötődésnek, de komolyan foglalkoztatta és izgatta a kor progresszív művészeti törekvéseinek néhány problémája is.” Székely Bertalan tevékenységének egyik legfőbb célja ugyan a nemzeti irányultságú és érzelmű művészet megteremtése volt, de széles látókörű, intellektuális beállítottságú művész lévén a nemzeti sorskérdéseket is az egyetemes emberi értékek szintjén és formanyelvén tárgyalta. Hagyománytisztelete – főként a történeti tematikában – a romantika kései nemzetközi vonulatához kapcsolta, de mindig nyitott maradt kora új irányzatai felé is. Így a realista, idealizálástól mentes emberábrázolás elemeit fedezhetjük fel arcképfestészetében, késői alkotóperiódusának tájképei pedig már az új természetszemlélet hatása alatt készültek. Érdeklődött az atmoszferikus jelenségek ábrázolási lehetőségei iránt, foglalkoztatták a levegő és a fény teret és színt befolyásoló hatásai, vagyis e művek már a plein air és az impresszionizmus bizonyos jegyeit is felmutatják. Falképfestészetét részben az építészet által megkövetelt régi stílusokhoz, a középkorhoz és a barokkhoz való alkalmazkodás jellemzi, ugyanakkor már megjelennek – a századforduló legjellemzőbb irányzata – a vonal szerepét hangsúlyozó szecesszió külsődleges jegyei és díszítő motívumai is. Kitüntetett figyelemmel fordult a mozgás ábrázolása felé, valósággal elbűvölte a testek ellentétes irányú mozgásában rejlő számtalan variációs lehetőség megjelenítése, amint ezt a megszámlálhatatlan Léda-variáció is bizonyítja. A mozgásábrázolás iránti vonzalma érdeklődését új utak felé is irányította: a vágtázó ló mozgásfázisainak egymás mellé rajzolása, majd perspektivikus elrendezése már egy új művészeti ág, a film megszületését vetíti előre.

„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Ma-net munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak … Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek … Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket."

(Zola, 1865)