H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választott fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációanyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagyjelentőségű és jövőbemutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt.
Zichy Mihály (1827-1906)
Zichy Mihály a tekintélyes Zichy család köznemesi ágából származott. A Somogy megyei Zalán született, ahol a történelem különös kegyelméből ma is áll a hangulatos Zichy-kúria, a később hozzá épült műteremmel együtt. A világot járt festő is ide hozta haza Szentpétervárról családját, és legutóbb, a rendszerváltás után ide tért vissza Amerikából dédunokája, Csicsery-Rónay István. Az ő aktivitása napjainkban nagyban hozzájárul a régi bútorokkal, dísztárgyakkal, fegyverekkel, kuriózumokkal, hatalmas könyvtárral és a Magyar Nemzeti Galéria letétjeként nagyméretű képekkel berendezett Zichy Mihály Emlékmúzeum gazdagításához és népszerűsítéséhez.
Művészek a szereplői az új regénysorozat köteteinek, amelyek egy-egy festő, zeneszerző, író életét mutatják be. Mindannyian tehetségesek voltak, de nem mindig sikeresek. Némelyikük élete kész kaland, mások bánatok, csalódások, olykor tragédiák közepette éltek, de semmi sem vette el kedvüket a világ szépségének csodálatától, bemutatásától. Az izgalmas, olvasmányos életrajzi regények az ő alakjukat idézik meg, művészetük és sorsuk összefonódását mutatják be.
Amadeo MODIGLIANI (1884–1920) a női aktok és a hosszúkás arcú, melankolikus kisugárzású portrék festője. A szenvedélyes, jóképű férfi , aki számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett, rövid életében maradandót alkotott. Az „utolsó igazi bohémnak” tartott festő műveiben a toszkán festészet hagyományai ötvöződnek a modern francia képzőművészeti törekvésekkel. Alakjaiból kecses szépség és megkapó erotika árad.
A 20. század egyik legjelenősebb festőjével ismerkedhetünk meg a magyar festészet sorozat 16. kötetében. Kondor Béla 1931-ben született és 1972-ben halt meg. A Képzőművészeti Főiskola festő majd grafika szakán tanult művész rendkívüli sokoldalúságát jelzi, hogy a legkülönbözőbb grafikai technikák alkalmazása mellett festményeket alkotott, verset s prózát írt, a fényképezésben új utakat keresett s orgonálni is kitűnően tudott. Művészete az avantgarde irányzatok helyett a múlt nagy tradícióihoz tudott úgy kapcsolódni, hogy a stiláris, tematikus és ikonográfiai motívumokat szuverén módon olvasztotta sajátos kifejezőrendszerébe. Egyéni mitológiát megteremtő művészetében korunk kihívásaira válaszolva értelmezte újra a szimbólumokat. A repülés, a szárnyalás Kondornál gyakori témájában különös jelképeket teremtett rovarok (Darázskirály, 1963), madarak s repülő szerkezetek (A műtücsök felröppentése, 1960) képében. A klasszikus és keresztény mitológia jelképeit, ambivalens tartalmak forrásává változtatta. Az angyalok, a kerubok, a teremtés és a rombolás géniuszai a kondori ikonográfia legkülönösebb alakjai. Angyalai, szentjei, bibliai hősei a Jó és a Gonosz polaritását az ember megkísértésén keresztül tárják fel. Krisztust ábrázoló képein a keresztrefeszítés korunk számára szóló üzenete foglalkoztatja (Pléhkrisztus, 1964; Krisztus a kereszten, 1971). A földi szférában létező ember arcváltozásait, az emberi színjáték tragikus szerepeit gyakran az isteni-szellemi szféra angyalaival szembesítve tárja elénk többértelmű olvasatok, ambivalens jelentések felvillantásával. Önarckép sorozatához (Valaki önarcképe) az aszimmetriára épülő diszharmónia kinyilvánításán keresztül, az irracionálissal szembenéző magatartás a kulcs.
A kötetet 61 kép és 12 oldalnyi elemzés alkotja.
Bernáth Aurél (1895-1982) Bernáth Aurél Utak Pannóniából című önéletrajzi kötetében örökítette meg a következő, a nagyközönség képzőművészeti érdeklődését karikírozó s így jócskán túlzó, ám mégsem csekély igazságot tartalmazó gondolatot: Az embereket általában öt esetben érdekli komolyan a festett kép: 1. ha szabadban készül, 2. ha öröklik, 3. ha egy kiállításon felháborodásból beszakítják, 4. ha ellopják, 5. ha pornografikus. Az ismeretlen tréfamester öt pontjába foglaltak alapján Bernáth művészete alig tarthatna számot a nyilvánosság figyelmére, mivel: 1. bár kisebb akvarelleket egész életében szívesen alkotott a szabadban, csupán nagybányai szabadiskolás pályakezdőként festett néhány olajképet jó impresszionista hagyomány szerint, 2. a képek öröklése a magánöröm kategóriájába tartozik, 3. tudomásom szerint Bernáth-művet sem kiállításon, sem egyéb helyen szándékolt inzultus még nem ért, 4. a második világháború idején néhány műve eltûnt a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumból, a Magyar Kereskedelmi Bank őrzésére bízott válogatott kollekcióját pedig a szovjet megszállók tévedésből hadizsákmánynak tekintették, és végül 5. a mesternek egyetlen pornografikus műve sem ismert.
Szőnyi István (1894-1960) Az igazi művész minden korban megkísérli meghódítani az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a remekművekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky János szerint ez a valódi realizmus. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Szőnyi István epreskerti műtermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: „Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyörű, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent.” Ha Szőnyi István művészetének lényegét szeretnénk néhány szóban összefoglalni, akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, melyre manapság oly sokan vágyunk. Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra, akkor sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét. Majd az ötvenes évek abszurd korszakának túlélésére is volt elég belső tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is véglegesen elhagyta az országot. Passuth Krisztina egyik tanulmányában ennek magyarázatát abban látta, hogy Szőnyi István tudta magáról: „stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül – egyszerűen jó festő”. Harmóniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.
Egry József (1883-1951) A Piktor, így nevezték Badacsonyban Egry Józsefet, akit vagy tábori festőállványával láttak baktatni a szőlők közötti földutakon vagy horgászbotjával, szákjával felszerelkezve bandukolni a "magányát védő", keskeny pallós bejárójú Balaton-parti horgászstéghez. A suhancok és a kisdiákok Piktor bácsinak hívták. Sovány, szikár figurája, erős, ruganyos, férfias járása még hajlottabb korában is megmaradt. Mozgékony, nyugtalan ujjai sokszor babráltak hol cigarettával, hol ceruzával, valamivel. De ezek csak a külső, felületes szemlélő benyomásai a festőről. A róla készült fotók és a róla mintázott szobrok is akkor igazán figyelemre méltók, amikor - közelebb menve hozzájuk - sokhieroglifájú, ráncokkal barázdált arcáról, figyelő, felejthetetlen tekintetéről szólnak. Barátainak a visszaemlékezései is ezt a tekintetet, kutató szemeit idézik, és - ha odáig jutott az ismeretség - erős kézfogását, amely tekintetének figyelméről szólt.
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
