„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Ma-net munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak … Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek … Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket."

(Zola, 1865)