„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Ma-net munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak … Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek … Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket."
(Zola, 1865)
Székely Bertalan (1835-1910)
Az ezredfordulón, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Székely-kiállítás katalógusának előszavában, Bereczky Loránd főigazgató a következőket írta, rámutatva a művész életművében jelentkező, olykor ellentmondásokat is jelző kettősségre: „Székely Bertalan… száz évvel ezelőtt… egy kulturális korszakváltás művésze volt. Munkásságában és gondolkodásmódjában jelentősége volt a hagyományokhoz való kötődésnek, de komolyan foglalkoztatta és izgatta a kor progresszív művészeti törekvéseinek néhány problémája is.” Székely Bertalan tevékenységének egyik legfőbb célja ugyan a nemzeti irányultságú és érzelmű művészet megteremtése volt, de széles látókörű, intellektuális beállítottságú művész lévén a nemzeti sorskérdéseket is az egyetemes emberi értékek szintjén és formanyelvén tárgyalta. Hagyománytisztelete – főként a történeti tematikában – a romantika kései nemzetközi vonulatához kapcsolta, de mindig nyitott maradt kora új irányzatai felé is. Így a realista, idealizálástól mentes emberábrázolás elemeit fedezhetjük fel arcképfestészetében, késői alkotóperiódusának tájképei pedig már az új természetszemlélet hatása alatt készültek. Érdeklődött az atmoszferikus jelenségek ábrázolási lehetőségei iránt, foglalkoztatták a levegő és a fény teret és színt befolyásoló hatásai, vagyis e művek már a plein air és az impresszionizmus bizonyos jegyeit is felmutatják. Falképfestészetét részben az építészet által megkövetelt régi stílusokhoz, a középkorhoz és a barokkhoz való alkalmazkodás jellemzi, ugyanakkor már megjelennek – a századforduló legjellemzőbb irányzata – a vonal szerepét hangsúlyozó szecesszió külsődleges jegyei és díszítő motívumai is. Kitüntetett figyelemmel fordult a mozgás ábrázolása felé, valósággal elbűvölte a testek ellentétes irányú mozgásában rejlő számtalan variációs lehetőség megjelenítése, amint ezt a megszámlálhatatlan Léda-variáció is bizonyítja. A mozgásábrázolás iránti vonzalma érdeklődését új utak felé is irányította: a vágtázó ló mozgásfázisainak egymás mellé rajzolása, majd perspektivikus elrendezése már egy új művészeti ág, a film megszületését vetíti előre.
Benczúr Gyula (1844-1920) Benczúr Gyula festőművészt kortársai ugyanúgy tisztelték és becsülték, mint az évezredes művészeti múltra visszatekintő nyugati világ a maga nagymestereit - egy olyan országban, ahol ötven éve jóformán még művészet sem volt. Ugyanakkor talán senkit sem ért annyi támadás, mint őt, akinek a magyar művészetben elfoglalt helye ma sem egyértelmű.
Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Iványi-Grünwald Béla (1867-1940) A magyar művésznövendékek számára a hazai képzés csak a kiegyezés után, 1871-ben indult meg az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképzűben. A rajziskola elsű tervezetét még Eötvös József dolgozta ki, de csak Pauler Tivadar kultuszminisztersége idején nyitotta meg kapuit. A hazai művészképzés egyre sürgetőbb elindulását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nagy érdeklődésre tekintettel a következő miniszternek, Trefort Ágostonnak hamarosan új épületről kellett az iskola számára gondoskodnia. Az iskola az 1876-1877-es tanévre készült el az Andrássy úton, az 1861-ben alakult Országos Magyar Képzőmûvészeti Társulat székháza mellett. A millenniumi évben, a Hősök terén felépült "új" Műcsarnok megnyitásáig ez lett a hazai közönség legkedveltebb kiállítóhelye. A XIX. századi magyar festészet két fontos pillére az id. Markó Károly fémjelezte romantikus tájképfestészet és a müncheni indíttatású történelmi festészet. Legszebb éke pedig a Párizsban élő Munkácsy Mihály művészete volt, amely minden ifjú festő számára a művészi siker ígéretével kecsegtetett. A század második felében született művésznemzedéknek ezekkel a "terhekkel" is meg kellett küzdenie. A fiatal nemzedék München és Párizs pezsgő művészeti közegében kereste saját ideáját, művészi stílusát. Ide tartozott Iványi-Grünwald Béla is, aki egyike volt a magyar festészet sorsfordító személyiségeinek.
A dolgozó test éppen úgy tárulkozott ki előtte, mint korábban a szerelmes test. Az élet új kinyilatkoztatása ez. Ám ez az alkotó annyira a maga dolgai közt él, annyira a saját művei mélységében, hogy kinyilatkoztatásokat nem is képes felfogni másként, mint saját művészete egyszerű eszközeivel. Új élet, ez az ő számára végső fokon: csak új felületek, új mozdulatok. Így vált egyszerűvé körülötte minden. Többé már nem tévedhet. Rodinnak ez a fejlődése útmutatás ebben a tanácstalan korban minden művészetnek. Egyszer majd felismerik, mi tette olyan naggyá ezt a nagy művészt: az, hogy munkás volt, s nem vágyott másra, csak arra, hogy minden erejével behatolhasson szerszáma közönséges és kemény munkájának titkaiba. Ebben volt némi lemondás is az életről, de éppen ezzel a türelemmel nyerte el az életet: mert vésőjéhez odasereglett a világ.
„Jól tudom, egyre kevésbé értenek engem. Mit bánom én, ha a többiek eltávolodnak tőlem! A tömeg szemében talány leszek, egyik-másik embernek költő, s előbb vagy utóbb, de a jó elfoglalja méltó helyét. Mindegy, akárhogy áll is a dolog; elsőrendű dolgokat fogok festeni, biztos vagyok ebben… Alapjában véve mindig igazam van a művészetben.”
Gauguin
Egry József (1883-1951) A Piktor, így nevezték Badacsonyban Egry Józsefet, akit vagy tábori festőállványával láttak baktatni a szőlők közötti földutakon vagy horgászbotjával, szákjával felszerelkezve bandukolni a "magányát védő", keskeny pallós bejárójú Balaton-parti horgászstéghez. A suhancok és a kisdiákok Piktor bácsinak hívták. Sovány, szikár figurája, erős, ruganyos, férfias járása még hajlottabb korában is megmaradt. Mozgékony, nyugtalan ujjai sokszor babráltak hol cigarettával, hol ceruzával, valamivel. De ezek csak a külső, felületes szemlélő benyomásai a festőről. A róla készült fotók és a róla mintázott szobrok is akkor igazán figyelemre méltók, amikor - közelebb menve hozzájuk - sokhieroglifájú, ráncokkal barázdált arcáról, figyelő, felejthetetlen tekintetéről szólnak. Barátainak a visszaemlékezései is ezt a tekintetet, kutató szemeit idézik, és - ha odáig jutott az ismeretség - erős kézfogását, amely tekintetének figyelméről szólt.
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.