Perruchot életében utolsóként írt művészi életrajzában, egy nagyon zárkózott, a világtól elhúzódó, aszketikus szorgalommal dolgozó művész külső eseményekben és sikerekben ugyancsak nem bővelkedő életét eleveníti meg.
Lépésről-lépésre követi nyomon – nagy kutatómunka eredményeképpen – egy sajátos módszer: a pointilizmus megszületését, egy szinte rögeszmés megszállottsággal kísérletező alkotó kitartó küzdelmét felfedezése kiteljesedéséért és diadalra juttatásáért.
Seurat felületes szemlélő számára formai újítása: a tiszta keveretlen színek kis pontokban történő felrakása a vászonra, új szemléletet, szigorú kompozíciós célokat szolgált.
Seurat az impresszionistákkal szembe fordulva nem a futó benyomások megragadására törekedett, az esetleges helyett a harmónia és a szépség törvényszerűségeinek klasszikusan kiegyenlített megjelenése volt a célja.
A kötetet kiegészítő kronológiai, az impresszionizmus és posztimpresszionizmus teljes történetének igen érdekes és tanulságos összegezése.

Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) az örök nyár festője.
Derűs természet volt, semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát. Renoir a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, az impresszionizmust megteremtő művészekhez tartozott. A regényben nyomon követhetjük életének fordulatait, tanúi lehetünk művészete – a fényben feloldódó formák és színek – kibontakozásának.

„Jól tudom, egyre kevésbé értenek engem. Mit bánom én, ha a többiek eltávolodnak tőlem! A tömeg szemében talány leszek, egyik-másik embernek költő, s előbb vagy utóbb, de a jó elfoglalja méltó helyét. Mindegy, akárhogy áll is a dolog; elsőrendű dolgokat fogok festeni, biztos vagyok ebben… Alapjában véve mindig igazam van a művészetben.”
Gauguin

H. ​Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választott fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációanyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagyjelentőségű és jövőbemutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt.

Henri Perruchot művész-életrajzait a magyar olvasóközönség is megszerette. A nagy példányszámban megjelent Gauguin-, Cézanne- és Manet-köteteknek már elkészült, illetve készülőben van a második kiadása. A kitűnő francia műtörténész irodalmi eszközökkel, regényes formában eleveníti meg hőseit, a XX. századi művészet nagy újítóit, de az olvasmányosság mindig tudományos igényű hitelességgel párosul. A sok dokumentum felhasználásával készült életrajzok a modern művészet kutatói számára is forrásértékű pályaképek. Van Gogh életrajzában meggyőzően érzékelteti a szerző, hogy az egészen egyéni utakon járó tragikus életű művész alkotásai, a meg nem értés, a magány, a fájdalom és meghasonlás közepette készült képei az igazi művészet varázsa folytán hogyan válhattak az utókor számára az élet örömeit, szépségét és a belső megbékélést árasztó élményforrásokká egyre nagyobb tömegek számára.

„A ​művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága. A művész, aki heves megindultságot érez a természet láttán, úgy tudja átvinni élményét a vászonra, hogy a néző egyszerre gyönyörködhet az örök természet egyszerűségében és egy zseniális alkotó sajátosan emberi erőfeszítésében. A tudományos hitelességgel megírt biográfia gondos műelemzésével izgalmas élmény lesz minden művészetszerető olvasó számára.
H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Toulouse Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választotta fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációs anyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagy jelentőségű és jövőbe mutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt. 

Robusztus egyéniség széles gesztusokkal, lenyűgöző rajztehetség, munkabírása kimeríthetetlen: pályatársak, tanítványok őrizték meg így emlékirataikban Aba-Novák Vilmos „mozgékony, nyitott ‘naturbursch’, jópofa” alakját, aki „ingre, gatyára vetkőzve dolgozik”, aki „fenntartás nélkül közlékeny, mindent elmesél (tömény epika).” „Elragadtatásomnak egyik oka az a varázslatos ügyesség volt, ahogyan rajzolt. […] Az a pontos és tiszta fogalmazás, ahogyan szavakba tudta önteni óhaját, és óhajának indokait, az még külön megdöbbentett. A kézműves és a bölcs szintézisét éreztem benne.”

A Kossuth Kiadó és a Magyar Nemzeti Galéria közös, új sorozata a leghíresebb magyar festők munkáit, az alkotások születésének körülményeit mutatja be a képzőművészet iránt érdeklődő olvasóknak.

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. id. Markó Károly (1791-1860) A XIX. század elsõ felének művészete az előző évszázad végének politikai, ipari és gazdasági fejlődéséből kiindulva visszatért a múlthoz, s az aranykor felidézése lényegében a klasszicizmus kialakulását jelentette. Az antik művészetek iránti, nemzetek feletti érdeklődést követően alakult ki a romantika irányzata, amely elsősorban a belső valóság, az örökké kereső ember mélységeinek feltárását tűzte ki céljául. E két irányzat évtizedei során alakult ki id. Markó Károly művészete, amely műfaji szempontból a tájképfestészet történetének egyik érdekes fejezetét képviseli. A tájképfestészet, amely egyedüli témájának magát a tájat jelöli meg, korábban nem létezett, bár mindenkor alkottak művészek, akiknek egyetemes érvényű munkásságában a tájképfestészet éppen úgy helyet kapott, mint más műfajok.

„A ​művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága. A művész, aki heves megindultságot érez a természet láttán, úgy tudja átvinni élményét a vászonra, hogy a néző egyszerre gyönyörködhet az örök természet egyszerűségében és egy zseniális alkotó sajátosan emberi erőfeszítésében. A tudományos hitelességgel megírt biográfia gondos műelemzésével izgalmas élmény lesz minden művészetszerető olvasó számára.
H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Toulouse Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választotta fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációs anyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagy jelentőségű és jövőbe mutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt. 

Székely Bertalan (1835-1910)
Az ezredfordulón, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Székely-kiállítás katalógusának előszavában, Bereczky Loránd főigazgató a következőket írta, rámutatva a művész életművében jelentkező, olykor ellentmondásokat is jelző kettősségre: „Székely Bertalan… száz évvel ezelőtt… egy kulturális korszakváltás művésze volt. Munkásságában és gondolkodásmódjában jelentősége volt a hagyományokhoz való kötődésnek, de komolyan foglalkoztatta és izgatta a kor progresszív művészeti törekvéseinek néhány problémája is.” Székely Bertalan tevékenységének egyik legfőbb célja ugyan a nemzeti irányultságú és érzelmű művészet megteremtése volt, de széles látókörű, intellektuális beállítottságú művész lévén a nemzeti sorskérdéseket is az egyetemes emberi értékek szintjén és formanyelvén tárgyalta. Hagyománytisztelete – főként a történeti tematikában – a romantika kései nemzetközi vonulatához kapcsolta, de mindig nyitott maradt kora új irányzatai felé is. Így a realista, idealizálástól mentes emberábrázolás elemeit fedezhetjük fel arcképfestészetében, késői alkotóperiódusának tájképei pedig már az új természetszemlélet hatása alatt készültek. Érdeklődött az atmoszferikus jelenségek ábrázolási lehetőségei iránt, foglalkoztatták a levegő és a fény teret és színt befolyásoló hatásai, vagyis e művek már a plein air és az impresszionizmus bizonyos jegyeit is felmutatják. Falképfestészetét részben az építészet által megkövetelt régi stílusokhoz, a középkorhoz és a barokkhoz való alkalmazkodás jellemzi, ugyanakkor már megjelennek – a századforduló legjellemzőbb irányzata – a vonal szerepét hangsúlyozó szecesszió külsődleges jegyei és díszítő motívumai is. Kitüntetett figyelemmel fordult a mozgás ábrázolása felé, valósággal elbűvölte a testek ellentétes irányú mozgásában rejlő számtalan variációs lehetőség megjelenítése, amint ezt a megszámlálhatatlan Léda-variáció is bizonyítja. A mozgásábrázolás iránti vonzalma érdeklődését új utak felé is irányította: a vágtázó ló mozgásfázisainak egymás mellé rajzolása, majd perspektivikus elrendezése már egy új művészeti ág, a film megszületését vetíti előre.

Szinyei Merse Pál (1845-1920)

A XIX. század nagy találmánya a világkiállítás, ahol először szembesülhetett a Föld népessége önmaga képével. 1873-ban a soron következő, ötödik rendezvény helye Bécs volt, ahol majdnem félezer kiállító jelent meg Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika országaiból. Számunkra a bécsi világkiállítás különösen fontos volt, mivel a kiegyezés utáni Magyarország ekkor lépett először a világ elé önálló államként. Nagy várakozás előzte meg a képzőművészeti anyagot, amely az 1855-ös párizsi világkiállítás óta a tárlatok központi részévé vált. A kiállítások egyben művészettörténeti eseménynek is számítottak, ahol a világművészet fejlődése jól követhető volt. Magyar részről a kiállításra való felkészülés jelentős anyagi áldozatokkal már évek óta folyt a Kultuszminisztérium égisze alatt.