Vajda Lajos (1908-1941)
Vajda Lajos művészete nem tartozik a legkönnyebben megközelíthető életművek közé. Olyan utakon járt, ahova „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát” – írta róla talán legértőbb kritikusa, Kállai Ernő a harmincas évek végén. Alig adatott számára egy évtizednél több, hogy létrehozza életművét, hisz 1941-ben, mikor meghalt, még nem töltötte be harmincnegyedik évét. Vajda Lajos a szokásos művészpályán, a művészeti közéletben elérhető sikereknél, boldogulásnál fontosabbnak tartotta saját elképzelései következetes megvalósítását. Kivételes rajztudása és színérzéke révén akár a művészeti világ naposabb, elismerést és pénzt hozó oldalán is találhatta volna magát, ám ő többre tartotta ennél a maga elé tűzött művészi problémák megoldását. Már a Képzőművészeti Főiskola „rebellis” hallgatójaként kísérletezni kezdett, s a valóság új összefüggéseinek kutatása során terelődött figyelme a fotó és a film felé. Később a Korniss Dezsővel közösen kidolgozott „szentendrei programban” nem kevesebbre vállalkozott, mint egy, a népi tradíciók talaján álló, a Nyugat és a Kelet közt szintézist teremtő, egyszerre közép-európai és magyar modern művészet megteremtésére.
A 20. század egyik legjelenősebb festőjével ismerkedhetünk meg a magyar festészet sorozat 16. kötetében. Kondor Béla 1931-ben született és 1972-ben halt meg. A Képzőművészeti Főiskola festő majd grafika szakán tanult művész rendkívüli sokoldalúságát jelzi, hogy a legkülönbözőbb grafikai technikák alkalmazása mellett festményeket alkotott, verset s prózát írt, a fényképezésben új utakat keresett s orgonálni is kitűnően tudott. Művészete az avantgarde irányzatok helyett a múlt nagy tradícióihoz tudott úgy kapcsolódni, hogy a stiláris, tematikus és ikonográfiai motívumokat szuverén módon olvasztotta sajátos kifejezőrendszerébe. Egyéni mitológiát megteremtő művészetében korunk kihívásaira válaszolva értelmezte újra a szimbólumokat. A repülés, a szárnyalás Kondornál gyakori témájában különös jelképeket teremtett rovarok (Darázskirály, 1963), madarak s repülő szerkezetek (A műtücsök felröppentése, 1960) képében. A klasszikus és keresztény mitológia jelképeit, ambivalens tartalmak forrásává változtatta. Az angyalok, a kerubok, a teremtés és a rombolás géniuszai a kondori ikonográfia legkülönösebb alakjai. Angyalai, szentjei, bibliai hősei a Jó és a Gonosz polaritását az ember megkísértésén keresztül tárják fel. Krisztust ábrázoló képein a keresztrefeszítés korunk számára szóló üzenete foglalkoztatja (Pléhkrisztus, 1964; Krisztus a kereszten, 1971). A földi szférában létező ember arcváltozásait, az emberi színjáték tragikus szerepeit gyakran az isteni-szellemi szféra angyalaival szembesítve tárja elénk többértelmű olvasatok, ambivalens jelentések felvillantásával. Önarckép sorozatához (Valaki önarcképe) az aszimmetriára épülő diszharmónia kinyilvánításán keresztül, az irracionálissal szembenéző magatartás a kulcs.
A kötetet 61 kép és 12 oldalnyi elemzés alkotja.
Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. id. Markó Károly (1791-1860) A XIX. század elsõ felének művészete az előző évszázad végének politikai, ipari és gazdasági fejlődéséből kiindulva visszatért a múlthoz, s az aranykor felidézése lényegében a klasszicizmus kialakulását jelentette. Az antik művészetek iránti, nemzetek feletti érdeklődést követően alakult ki a romantika irányzata, amely elsősorban a belső valóság, az örökké kereső ember mélységeinek feltárását tűzte ki céljául. E két irányzat évtizedei során alakult ki id. Markó Károly művészete, amely műfaji szempontból a tájképfestészet történetének egyik érdekes fejezetét képviseli. A tájképfestészet, amely egyedüli témájának magát a tájat jelöli meg, korábban nem létezett, bár mindenkor alkottak művészek, akiknek egyetemes érvényű munkásságában a tájképfestészet éppen úgy helyet kapott, mint más műfajok.
Művészek a szereplői az új regénysorozat köteteinek, amelyek egy-egy festő, zeneszerző, író életét mutatják be. Mindannyian tehetségesek voltak, de nem mindig sikeresek. Némelyikük élete kész kaland, mások bánatok, csalódások, olykor tragédiák közepette éltek, de semmi sem vette el kedvüket a világ szépségének csodálatától, bemutatásától. Az izgalmas, olvasmányos életrajzi regények az ő alakjukat idézik meg, művészetük és sorsuk összefonódását mutatják be.
Amadeo MODIGLIANI (1884–1920) a női aktok és a hosszúkás arcú, melankolikus kisugárzású portrék festője. A szenvedélyes, jóképű férfi , aki számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett, rövid életében maradandót alkotott. Az „utolsó igazi bohémnak” tartott festő műveiben a toszkán festészet hagyományai ötvöződnek a modern francia képzőművészeti törekvésekkel. Alakjaiból kecses szépség és megkapó erotika árad.
Szinyei Merse Pál (1845-1920)
A XIX. század nagy találmánya a világkiállítás, ahol először szembesülhetett a Föld népessége önmaga képével. 1873-ban a soron következő, ötödik rendezvény helye Bécs volt, ahol majdnem félezer kiállító jelent meg Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika országaiból. Számunkra a bécsi világkiállítás különösen fontos volt, mivel a kiegyezés utáni Magyarország ekkor lépett először a világ elé önálló államként. Nagy várakozás előzte meg a képzőművészeti anyagot, amely az 1855-ös párizsi világkiállítás óta a tárlatok központi részévé vált. A kiállítások egyben művészettörténeti eseménynek is számítottak, ahol a világművészet fejlődése jól követhető volt. Magyar részről a kiállításra való felkészülés jelentős anyagi áldozatokkal már évek óta folyt a Kultuszminisztérium égisze alatt.
A félig magyar, félig indiai Amrita Sher-Gil szerelmei, világhírű rajongói, lázadó házassága a huszadik század első felében óriási botrányt okozott. A törékeny és zseniális fiatal lány mindössze huszonnyolc évet kapott az élettől, de termékeny munkássága ilyen kevés idő alatt is India egyik legnagyobb festőjévé tette. Azokat festette meg, akiket kitaszított a társadalom. Forradalmi látásmódja és embersége úgy mutatta meg a hatalmas India nyomorgóit, mint korábban egyetlen művészé sem. Húszévesen elnyerte a Párizsi Szalon aranyérmét. Képeit kiállították Párizsban, Londonban, Münchenben, műveit kincsként őrzik az Új-Delhi Nemzeti Galériában. Nevét Modiglianival, Chagallal, Frida Kahlóval együtt emlegetik. Jóbarátjaként szerette Karinthy Frigyes, Szőnyi István, Hatvany Lajos, Baktay Ervin. Amrita Sher-Gil története a szenvedély, az életigenlés, a művészet humanizmusának titokzatos és szépséges megfogalmazása.
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.