„Ismeretes, hogy milyen hatást váltanak ki Édouard Ma-net munkái a Szalonban. Egyszerűen fölperzselik a falat, amelyre fölakasztották őket! És körülöttük ott díszelegnek a divatos művész-cukrászok édességei, a kandiscukor fák és a kalácstészta házak … Édouard Manet-nak már ki van jelölve a helye a Louvre-ban, akárcsak Courbet-nak, akárcsak minden szenvedélyes és hajhatatlan temperamentumú művésznek … Lehet, hogy e magasztaló sorok íróját éppúgy ki fogják nevetni, mint ahogy kinevették a festőt. Az idő mindkettőnkért bosszút áll majd. Mert van egy örök igazság, s ez az alapja kritikusi működésemnek: kizárólag az igazi temperamentumok élik túl a múló korszakokat, és ők uralkodnak rajtuk. Lehetetlen – értik? lehetetlen –, hogy Édouard Manet előbb-utóbb ne győzzön, és el ne tiporja az őt környező satnya és középszerű festőcskéket."

(Zola, 1865)

Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) az örök nyár festője.
Derűs természet volt, semmi sem tudta megtörni az életbe vetett bizalmát. Renoir a művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában élt, az impresszionizmust megteremtő művészekhez tartozott. A regényben nyomon követhetjük életének fordulatait, tanúi lehetünk művészete – a fényben feloldódó formák és színek – kibontakozásának.

H. ​Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Renoir, Gauguin, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választott fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációanyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagyjelentőségű és jövőbemutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt.

„A ​művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága. A művész, aki heves megindultságot érez a természet láttán, úgy tudja átvinni élményét a vászonra, hogy a néző egyszerre gyönyörködhet az örök természet egyszerűségében és egy zseniális alkotó sajátosan emberi erőfeszítésében. A tudományos hitelességgel megírt biográfia gondos műelemzésével izgalmas élmény lesz minden művészetszerető olvasó számára.
H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Toulouse Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választotta fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációs anyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagy jelentőségű és jövőbe mutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt. 

„Jól tudom, egyre kevésbé értenek engem. Mit bánom én, ha a többiek eltávolodnak tőlem! A tömeg szemében talány leszek, egyik-másik embernek költő, s előbb vagy utóbb, de a jó elfoglalja méltó helyét. Mindegy, akárhogy áll is a dolog; elsőrendű dolgokat fogok festeni, biztos vagyok ebben… Alapjában véve mindig igazam van a művészetben.”
Gauguin

Henri Perruchot művész-életrajzait a magyar olvasóközönség is megszerette. A nagy példányszámban megjelent Gauguin-, Cézanne- és Manet-köteteknek már elkészült, illetve készülőben van a második kiadása. A kitűnő francia műtörténész irodalmi eszközökkel, regényes formában eleveníti meg hőseit, a XX. századi művészet nagy újítóit, de az olvasmányosság mindig tudományos igényű hitelességgel párosul. A sok dokumentum felhasználásával készült életrajzok a modern művészet kutatói számára is forrásértékű pályaképek. Van Gogh életrajzában meggyőzően érzékelteti a szerző, hogy az egészen egyéni utakon járó tragikus életű művész alkotásai, a meg nem értés, a magány, a fájdalom és meghasonlás közepette készült képei az igazi művészet varázsa folytán hogyan válhattak az utókor számára az élet örömeit, szépségét és a belső megbékélést árasztó élményforrásokká egyre nagyobb tömegek számára.

„A ​művésznek úgy kell megalkotni a műveit, mint ahogy a mandulafa virágot hoz” – mondta Cézanne, a modern művészetnek ez a talán legtöbbet gyötrődő, korszakos jelentőségű óriása. Hatalmas intellektuális erőfeszítések, mindig újat kereső szívós kutatómunka eredményeképpen, dacolva megnemértéssel és csüggedéssel csodálatos képein sikerült megoldani a maga elé tűzött feladatot: összeegyeztetni a dolgok formáit felbontó fényt és a dolgok szerkezetét, egyesíteni a színt, az impresszionisták eredményét és a formát, a klasszikusok örökségét. A nagy művész minden képe ugyanakkor valóban olyan harmonikus és nemesen egyszerű, mint a mandulafa virága. A művész, aki heves megindultságot érez a természet láttán, úgy tudja átvinni élményét a vászonra, hogy a néző egyszerre gyönyörködhet az örök természet egyszerűségében és egy zseniális alkotó sajátosan emberi erőfeszítésében. A tudományos hitelességgel megírt biográfia gondos műelemzésével izgalmas élmény lesz minden művészetszerető olvasó számára.
H. Perruchot az 1967-ben elhunyt neves francia író és műtörténész jelentős szépirodalmi művek, esztétikai tanulmányok és művészettörténeti esszék alkotója. Legfontosabb hagyatéka egy hét kötetből álló, de szoros egységet alkotó sorozat, amely az impresszionisták és a posztimpresszionisták alkotótevékenységét: Manet, Cézanne, Toulouse Lautrec és Seurat életművét mutatja be. A képzőművészet történetének egyik legizgalmasabb korszakát, a festészet megújításáért folytatott nagy jelentőségű küzdelmet választotta fő kutatási témájának, s a hatalmas kutatómunkával összegyűjtött dokumentációs anyagot a regényíró módszerével ötvözte művészi alkotássá. Életrajzai lebilincselő regények, amelyeknek minden adata bizonyíthatóan hiteles. Perruchot művei nemcsak az egyes nagy festők életét ismerteti meg az olvasóval, nemcsak festészetüket tanuljuk meg jobban érteni és szeretni Perruchot nyomán. Feltárul a körülöttük és mellettük kibontakozó, számunkra szinte érthetetlen harc, a kortársak ma már elképesztőnek tűnő értetlensége a nagy jelentőségű és jövőbe mutató, napjaink művészetében is jelenlévő alkotók iránt. 

Vaszary János (1867-1939)

Vaszary János 1904 körül készült Önarcképén a művész szuggesztív pillantása ragadja meg a nézőt. "Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött" - írta róla egy kortársa. A művész kényesen elegáns megjelenése, tartózkodó viselkedése és szárnyalóan nyitott alkotói magatartása, bensőjének forrongó hevülete között feszülő kettősséget pedig így jellemezte egy másik írás: "Arisztokratikusan udvarias. Feszes, kimért, kemény" Olvasáskor lornyont használ. Az öltözködése, étele-itala, életformájának külső maszkja: egy rendes, pontosságra beidegződött, órákkal, percekkel és számjegyekkel számoló nyárspolgáré - noteszében címek vannak és házszámok és összegek, vonatköltség oda-vissza, és feljegyzések szőnyegről, ruhaszövetről. Holott vére minden cseppjében lázadó és lázító, elégületlen és elégületlenségre szító, egy fogságát lehántani akaró előkelő rablélek forradalmár." Lényének sokak által leírt eruptív ereje az utókor számára leginkább expresszív korszakának vastagon felkent olajmasszáiból, izzó színeiből, ecsetkezelésének vágtató lendületéből és művészeti írásainak sokszor szenvedélyes hangjából válik érzékelhetővé. Vaszary János munkássága nehezen besorolható, nem címkézhető. Nem tagozódott be a különféle iskolákba, távol maradt a festői csoportosulásoktól is. Elzárkózott attól, hogy a konzervatív akadémizmus zászlajára tűzze, de a baloldali progresszív avantgárd törekvésektől éppúgy elhatárolódott, mint a jobboldali kultúrpolitikát kiszolgáló neoklasszicista mûvészettől. Tartózkodott a szélsőségektől, a megalkuvástól és a politikai függéstől, egész életében kívülálló maradt.

„Jól tudom, egyre kevésbé értenek engem. Mit bánom én, ha a többiek eltávolodnak tőlem! A tömeg szemében talány leszek, egyik-másik embernek költő, s előbb vagy utóbb, de a jó elfoglalja méltó helyét. Mindegy, akárhogy áll is a dolog; elsőrendű dolgokat fogok festeni, biztos vagyok ebben… Alapjában véve mindig igazam van a művészetben.”
Gauguin

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Iványi-Grünwald Béla (1867-1940) A magyar művésznövendékek számára a hazai képzés csak a kiegyezés után, 1871-ben indult meg az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképzűben. A rajziskola elsű tervezetét még Eötvös József dolgozta ki, de csak Pauler Tivadar kultuszminisztersége idején nyitotta meg kapuit. A hazai művészképzés egyre sürgetőbb elindulását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nagy érdeklődésre tekintettel a következő miniszternek, Trefort Ágostonnak hamarosan új épületről kellett az iskola számára gondoskodnia. Az iskola az 1876-1877-es tanévre készült el az Andrássy úton, az 1861-ben alakult Országos Magyar Képzőmûvészeti Társulat székháza mellett. A millenniumi évben, a Hősök terén felépült "új" Műcsarnok megnyitásáig ez lett a hazai közönség legkedveltebb kiállítóhelye. A XIX. századi magyar festészet két fontos pillére az id. Markó Károly fémjelezte romantikus tájképfestészet és a müncheni indíttatású történelmi festészet. Legszebb éke pedig a Párizsban élő Munkácsy Mihály művészete volt, amely minden ifjú festő számára a művészi siker ígéretével kecsegtetett. A század második felében született művésznemzedéknek ezekkel a "terhekkel" is meg kellett küzdenie. A fiatal nemzedék München és Párizs pezsgő művészeti közegében kereste saját ideáját, művészi stílusát. Ide tartozott Iványi-Grünwald Béla is, aki egyike volt a magyar festészet sorsfordító személyiségeinek.

Művészek a szereplői az új regénysorozat köteteinek, amelyek egy-egy festő, zeneszerző, író életét mutatják be. Mindannyian tehetségesek voltak, de nem mindig sikeresek. Némelyikük élete kész kaland, mások bánatok, csalódások, olykor tragédiák közepette éltek, de semmi sem vette el kedvüket a világ szépségének csodálatától, bemutatásától. Az izgalmas, olvasmányos életrajzi regények az ő alakjukat idézik meg, művészetük és sorsuk összefonódását mutatják be.

Amadeo MODIGLIANI (1884–1920) a női aktok és a hosszúkás arcú, melankolikus kisugárzású portrék festője. A szenvedélyes, jóképű férfi , aki számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett, rövid életében maradandót alkotott. Az „utolsó igazi bohémnak” tartott festő műveiben a toszkán festészet hagyományai ötvöződnek a modern francia képzőművészeti törekvésekkel. Alakjaiból kecses szépség és megkapó erotika árad.

Victor Vasarely a 20. századi képzőművészet egyik legjelentősebb alakja, az „optikai festészet”, azaz op-art legfontosabb alkotója. Művei mindenütt óriási sikert arattak, nemcsak a galériákban és kiállításokon, de a reklámiparban és a divatban, a populáris kultúrában egyaránt. Ebből a regényes életrajzból kiderül, honnan indult és hová jutott: a pécsi születésétől, a felvidéki Pöstyénben töltött gyerekkortól a budapesti tanulóéveken át franciaországi letelepedéséig. Végigkísérjük a szegénységtől a gazdagságig, az ismeretlenségtől a világhírig, látjuk munka közben a reklámgrafikust és a feltörekvő alkotót. A pikáns családi legendákból megismerjük szerelmeit, szenvedélyeit, és azt is megtudjuk, hogyan kapcsolódott össze életében művészet, üzlet és szerelem.

Mindemellett megelevenedik előttünk a 20. század közepi Párizs mozgalmas kávéházaival, füstös és fülledt szalonjaival, galériáival, a kor legnagyobb festőivel és zenészeivel, filmeseivel, művészlegendákkal, rafinált galériatulajdonosokkal. Látjuk Franciaországot és Magyarországot a második világháború alatt, Párizs szerepének változását a nemzetközi művészvilágban és műkereskedelemben, Amerika mind nagyobb vonzerejét, New York lehetőségekkel teli csillogását. Végül tanúi vagyunk a francia vidéken eltöltött időskornak, a gyerekek és az unoka felnövésének, egy művészcsalád konfliktusoktól sem mentes kiteljesedésének.

Pierre Vasarely nem antik szobrot farag nagyapjának Philippe Dana újságíró közreműködésével, hanem lüktető családtörténetet ír, amelyben a 20. század kis- és nagytörténelme kavarog, és amiben a művészi elit világa és a vasárnapi gyöngytyúk is elfér. A végeredmény az invenciózus mester, Victor Vasarely életének és munkájának története, az alkotóé, aki mindenben izgalmas lehetőséget talál.

„Az ínséges idők rendszeresek, végig a harmincas években. A gazdasági válság egyre tart. Győző úgy döntött, hogy munkái aláírásához, meg egyéb célból is, nevet változtat: Franciaországban ő ezentúl Victor Vasarely!”

„Mint a retina varázslója és hóhéra tesz szert lassan nemzetközi hírnévre a kortárs művészet világában.”

„Minden kortárs művészeti megmozduláson ott van, Zürichben, Brüsszelben, Milánóban, Londonban és New Yorkban. 1957-ben már nincsenek megélhetési gondjai.”