Tormay Cécile (Budapest, 1876. október 8. – Mátraháza, 1937. április 2.) írónõ, mûfordító. Középnemesi családba született. Tanulmányai magántanulóként végezte. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozta a világirodalmat.  1900–1914 közötti külföldi utazásai nemzetközi ismertségét elõsegítették. 1899-ben írta az Apródszerelem, 1905-ben az Apró bûnök címû mûveit. Elsõ sikeres regénye az Emberek a kövek közt (1911), melyben a kisemberek életét ábrázolta.  1914-ben írt A Régi ház címû családregényében, a biedermeier kori Pestet jeleníti meg. Ezzel a regényével a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi díját nyerte el. 1918. október 31-étõl 1919. augusztus 8-áig terjedõ idõszakról szól a Bujdosó könyv (1921–22) regénye.  1923-tól haláláig szerkesztette a Napkelet címû folyóiratot. Az 1918–19 évek fordulóján létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevû szervezetet.  1930-ban a Corvin-koszorú tulajdonosa lett.  1935-ben a Népszövetség Szellemi Együttmûködés Nemzetközi Bizottságába választották.  1936-ban, 1937-ben Nobel-díjra jelölték. Több nyelvre lefordítva világsikert arattak regényei, elbeszélései. További mûvei: A virágok városa (1935), Szirének hazája (1935), a Csallóközi hattyú (1933), a A túlsó parton (1934), A fehér barát (1939). Talán nincs még egy olyan alakja a magyar irodalomnak, mint Tormay Cécile, akinek munkásságát ennyire szélsõségesen ítélnék meg: hol a Parnasszus legmagasabb ormán tündöklõ írófejedelemnõ volt, akit Corvin-koszorúval tüntettek ki (1930) és irodalmi Nobel-díjra terjesztettek fel (1937), hol pedig zsidógyûlölõ, leszbikus nõstényördög õ, aki irodalmi megbecsülését is csupán irredentizmusának és antiszemitizmusának köszönheti. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter felkérésére – középkori irodalmi emlékeink közül Szent Gellért életrajzának, Szent István Kisebbik és Nagyobbik Legendájának, Szent Imre herceg Legendájának és Szent István Intelmeinek mûvészi fordítását készíti el latin nyelvbõl. Halála után a Kõfaragó utcát, ahol született átnevezik Tormay Cécile utcának, és egy egész alakos szobrot emelnek a tiszteletére a Károlyi kertben, melyet azután állítólag Faludy György aktív közremûködésével döntenek le talpazatáról 1944-ben. A II. Világháborút követõ fél évszázadban pedig még a nevét is sikerült szinte teljesen kitörölni az irodalomtörténetbõl, mûveinek újbóli kiadását betiltották, sõt még a könyvtárak polcairól is levették. Leginkább épp ezen mûve, a Bujdosó könyv miatt büntették így. A Bujdosó könyv megírását az elsõ világháborús katasztrófa, az 1918-1919-es forradalmak, a rettenetes országcsonkítás, az apokaliptikus magyar sorstragédia átélésének élménye váltotta ki. Mint írta: „Én mások jajszava vagyok.” Vagyis könyvében épp azon idõszak saját élményekbõl táplálkozó, szubjektív leírásával, naplószerû feldolgozásával találkozhatunk, melynek megítélése mind a mai napig élénk és érzelmektõl sem mentes viták tárgya, melynek tudományos igényû feltárása máig nem történt meg. A tudatos történelemhamisítás okozta torzkép kiigazításához még akkor is elengedhetetlen a Bujdosó könyv ismerete, ha nyilvánvalóan Tormay Cécile szemtanúsága is erõsen szubjektív és ennélfogva olykor túlzásoktól sem mentes# még akkor is, ha sokan ma is bezúzásra ítélnék minden egyes példányát.