„Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a&nbsp#kedveséhez, aki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tõle, hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment elõre s csak egyre gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét. Egyszerre elveszett elõle az út. A hegyfal járhatatlanná vált# köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Míg tanakodott, mitévõ legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete köpönyeges alak tüszkölõ fekete paripát vezetett feléje. „Nekem olyan lovacskám van – dúdolta a sötét alak – átugrik az minden árkon!” Csak ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz# megismerte kaszájáról és pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni# nem habozott tehát, hanem fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a szakadékon, de ledobta lovasát s eltûnt a pokolba. Aztán föl kellett másznia egy toronyba# majd háztetõkön sétált végig, végre megpillantotta kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötélen ereszkedett le az ablakig. Ott már csak fél karral kapaszkodhatott a kötélbe# a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már óvatosan ereszkedett lejjebb a kötélen# olyan szorosan karolta magához drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán felébredt.”(Több szerelmet!)