Minden oldalról megindultak a francia csapatok a majorépületet
visszafoglalni. Támadásra hívó trombiták recsegése hangzott a magaslatok
fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császárgárda jelent meg
a csatatéren.
Hadd jöjjenek! szólt a parancsnok. Tízszeres erõvel is megküzdünk
itten. Visszaverjük õket, míg saját csapataink utánunk érkeznek!
Tüzet, fiúk!
Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét tagadólag intett, s arra
minden katona lábhoz eresztette a fegyvert.
Mi ez? szólt elbámulva a parancsnok.
Manassé fölemelte az öklét az ég felé, fölnyújtott hüvelykujjal, s azt
mondta:
Egy az Isten!
S arra társai mind azt tették, és azt mondták:
Egy az Isten!
De hát mit jelent ez?
Az Isten, aki megtiltotta az emberölést.
De ti katonák vagytok, csatatéren álltok!
Megálljuk helyünket, megyünk, ahová küldenek, meg tudunk halni,
de embert ölni nem.
De hisz akkor az ellenség öl meg benneteket.
Azt õ teheti.
A parancsnok fenyegetõzött, sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre
azt felelték neki, hogy »Egy az Isten!« Parancsolni lehet, hogy
lõjenek, de csak lõporveszteség lesz, õk a levegõbe fognak lõni. »Egy az
Isten!« És senki sem tett egy lövést is a közeledõ ellenségre