Az ember egyik legnagyobb kincse az emlékezés. Egy olyan nyugdíjas korú írogatónak pedig, mint a könyv szerzője, már rengeteg kincs van a birtokában, hiszen alig van a jelennek olyan eseménye, amely ne juttatná eszébe a múltat. Olyan múltat, amelyet meg lehet osztani az olvasóval.
A múltat előhívó esemény lehet akár egy jégcsap megpillantása, vagy egy hír valamely disznótorról, vagy akár az unoka meseigénye, mosolya. Lehet egy szilveszteri hangulat, vagy egy a padon ülő hajléktalan, sőt, akár egy a forgalmas járdán sürgölődő énekesmadár, vagy egy korsóból a földre löttyintett víz, szóval bármi, amely megragadja a figyelmet. Mindegyikük emlékeket, gondolatokat ébresztett a szerzőben, és ezzel történeteket szült.
A könyvben több történet szerepel. Olyan történetek, amelyek nemcsak a szerzőnek, de bárkinek segíthetnek a jelen gondjai, nehézségei könnyebb elviselésében. A történetek ugyanis szerteágazóak, így bárki találhat közöttük a gondjait (még, ha rövid időre is, de) elfeledtető olvasnivalót. A gondolatok persze néha magvasak, nehezebben emészthetők, a legtöbbször viszont meseszerűek, adomázóak, könnyen elsajátíthatók. Éppen olyan változatosak, mint maga az élet, hiszen ki ne várná izgatottan az ismeretlent, a holnapot, a jövőt, amely mindig hozhat valami újat, váratlant, és amely mindig el tud varázsolni bennünket.