Németh László így nyilatkozik könyvérõl: Regényem ötven esztendõ magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égetõ Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel elõttünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tõle. A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedõ részben az ügyvéd-apa, a restauráció éveiben a patikus férj, a népi mozgalom, a második világháború, a „négy párt” idején a politikusnak készülõ fiú az, akit Eszter szõlõként indázó lelkével befut. Eszter legszembetûnõbb tulajdonsága, hogy a körülötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhova vetõdik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülõhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetõdött emberek közé, õ mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követõ, szép kis közösséget alakítson belõlük. A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet, a férfiak belátástalan, tetszetõs eszmékbe öltözõ, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése… Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újraszõni. A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja társadalombírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sõt, mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítésérõl álmodik, a férj valóban a technika megszállottja, a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatódzik. Õk s a regény hozzájuk hasonló szereplõi sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos „magyar” érdemük, õrültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban elsõ perctõl bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka – ezt fedezzük fel a hõsnõvel együtt – mélyebben van, mint a maguk természete.