Történetek. Mások történetei. A mi történeteink. Hat szóban és sokszor hatban elmesélve. Minden itt zajlik körülöttünk. Bevonódunk mások történeteibe, ismeretlenekébe is. Látjuk a családokat, a szerelmeket, a szakításokat, látunk mindenféle kapcsolódásokat. Így aztán sok mindent gondolunk az életről. Sok mindent gondolunk a kapcsolatokról. És nagyon sok mindent gondolunk egymásról.

Amit itt most közreadtunk, reményeink szerint segít meglátni mások történeteiben a saját kérdéseinket. Mások sorsainak pillanatfelvételeiből talán azt is, hogy mit jelent, hogy szabadon dönthetünk, hogy a fájdalmaink feldolgozásához, a félelmeink leküzdéséhez milyen utat választunk. És azt is, hogy van, amikor úgy döntünk, hogy nem akarunk gyógyulni. Mert esetleg nem hiszünk abban, hogy létezik olyan élet, amely számunkra is tartogat szépséget. Hiszen rengeteg a reménytelenség, az elhagyatottság, a magány körülöttünk, bennünk.

Vajon mit kezdenünk a történeteinkkel? Vagy mások történeteivel?

Annak idején amikor Michelangelót csodálták Dávid szobráért, ő valami olyasmit mondott: „Nem volt nehéz dolgom. Ránéztem a márványra, és megláttam benne Isten alkotását, Dávidot.” Mi mindketten úgy élünk és abban hiszünk, hogy valami ilyesmi segít átemelkedni magunkon. Befelé nézni és meglátni magunkban Isten alkotását. Ránézni a másik emberre és meglátni benne Isten alkotását. Ez nem spirituális kérdés. Még csak nagy felemelkedettség sem szükséges hozzá. Szeretünk élni. Ezért nincs mese, sokszor kínzóan őszintén nézünk rá a saját életünkre. Hogy tetten érjük magunkat, amikor előítéletesek vagyunk, elkülönülünk. Hogy észrevegyük, amikor már kezd elfogyni a levegőnk. És nagy barátságban vagyunk azzal, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ezért nem is keresünk tökéletességet az emberi világban. Ez segít. Tényleg. Hagyni, hogy a másik az lehessen, aki, a világ legfelszabadítóbb tapasztalása. És segít túlemelkedni saját magunkon. Segít elengedni azokat, akiknek más az útjuk és mérlegelés nélkül átadni magunkat azoknak, akikkel van valami közös víziónk.

Nem vagy idegen. Talán ez a legfontosabb üzenet, amit mi, emberek egymásnak adhatunk, mert ebben ott van az egész lényegünk. És benne minden lehetőségünk önmagunk meghaladására. Hiszen sarokba szorítva mindig csak egy kicsi területet látunk. Lehet, hogy csak annyit, amennyi a támadáshoz elég. Miközben rálátni valamire, valakire egy másik nézőpontból, megérteni a történetünk addig rejtett üzenetét, valóban sorsfordító lehet. Világra jönnek a szavaink. Ezt áldásként fogadjuk és éljük. Mert a tiszta szándékok szerinti teremtés a pillanat teljességének ajándékát adja. És a teljességbe hajló pillanataink a legnagyobb ajándékaink.

Történetek, találkozások, sorsok. Közünk van egymáshoz. Mindannyiunknak.