Fontos, hogy a szülők a váratlan helyzetekre is felkészítsék gyermekeiket a mai világban. Például, ha megtámadják vagy autóba akarják tuszkolni őket, akkor kiabálni kell. Kiabálják azt, hogy „Apa, segíts! Apu, apu, segíts!” Ebben az esetben minden férfi oda fog nézni és észre fogják venni, hogy baj van. De még jobb, ha azt kiáltja a gyermek és bárki, aki veszélyben érzi magát, hogy „Tűz van! Tűz van!” Erre biztos, hogy az emberek reagálni fognak és elindulnak a segítségkérés irányába. 
Fontos továbbá egy jelszót is megbeszélni a gyerekkel, ha például valaki azt mondaná neki, hogy „Anyukád/apukád azt üzeni, hogy most nem tud érted jönni, ezért engem küldött, hogy elvigyelek hozzá.” Ha elhangzik a jelszó, akkor rendben van, de ha nem hallja a jelszót, akkor ne dőljön be az illetőnek és ne menjen vele el, ne szálljon be a kocsijába! És amúgy se szálljon be senki autójába!
Továbbá, ha felnőttként támadnának meg vagy követnének minket, nem az a megoldás, hogy hazasietünk, ezzel az elkövetőt hozzánk vezetve, hanem becsöngetni vagy megütögetni a legközelebbi kaput, ajtót, ahol látunk mozgást vagy világítást. Ez utóbbi eljárás már kétszer mentette meg az életem...
Amikor kisiskolás koromban történt pár osztálytársammal egy félelemkeltő eset, akkor másnap bejött egy rendőr, és felhívta a figyelmünket a „veszélyes idegenre, a ballonkabátos mutogatós bácsira, a cukros bácsira” stb.
Tudjátok, mi volt ebben a tévedés? A veszélyes idegenre való felhívás.
A bűnügyi statisztikák azóta kimutatták, hogy az ilyen „idegenek” nagy része nem is idegen.
A jórészüket naponta látjuk, lehet éppen családtag vagy egy szomszéd, akár egy iskolai tanár, egy perverz pap vagy egy pszichopata orvos...
A rendőrség a gyerekeket csak az elkövetők 1%-ára készítették fel, pedig az igazi veszély lehet, hogy pont a szomszédban leselkedik rájuk...