"Bizalmasan - négyszemközt - szerettem volna elmondani valakinek, amit itt leírok. Most Gárdonyi Géza verseit olvasom hónapok óta. Két kötet vers: az "Április" és a "Fűzfalevél, nyárfalevél...". Tudtommal a könyveknek annak idején nem volt olyan sikerük, amilyent megérdemeltek volna, a bírálók se foglalkoztak velük tüzetesen. A nagyközönség pedig pusztán a szépprózája után ismeri Gárdonyi Gézát. Amikor kiadta verseit, meg sem is érthették, a "Nyugat" által folytatott harc, a harc nyomában keletkezett verskultúra - új ízlésünk és új értékelésünk - kellett ahhoz, hogy érdemük szerint méltányoljuk. Az a hitem, hogy állandóan - legalább ötévenkint - revideálnunk kellene az irodalmi ítéleteket. Öt év múltán ismét mást veszünk majd észre egy-egy munkában. Innen magyarázom, hogy e két kedves könyvet évekig hevertettem a könyvesládámban, s ma oly növekvő szeretettel olvasom, hogy még a villamosra is magammal viszem, útitársul. Zaklatott idegélet után úgy hat rám, mint egy tejkúra. Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket. Ezekben a versekben jelentkezik először a magyar primitív költészet, amely elfáradva a szócifrázásban, a lehetõ legrövidebb utat keresi, az egyszerűség raffinementjával hat. " (Kosztolányi Dezső)