Az élete utolsó pillanatáig dolgozó író-professzornak sok írása gyûlt fel tanulmánykötetei megjelenése után, és a háború elõtti folyóiratok hasábjain is hányódtak még esszék, kritikák, amelyek kimaradtak a kötetekbõl. Ezek összegyûjtésének terve még Gyergyai életében merült fel, de a munka már Szávai Jánosra hárult. S ha talán van is a kötetben olyan írás, amit a legendásan szemérmes és önmagához túlontúl szigorú professzor nem tartott volna szükségesnek megmenteni a feledéstõl, jelenlétük nem árt a korábbi köteteivel egyenrangú gyûjteménynek, s azzal a hozadékkal jár, hogy e munkásságának talán tágasabb, személyesebb, elevenebb képét nyújtja, mert apróbbnagyobb elfogultságaival, netán rosszmájúan írt bírálataival együtt s a Parnasszus kisebb rangú lakóira áldozott figyelem nagylelkûségével mutatkozik meg benne a mûvelt, érzékeny esszéíró szellemi habitusa. Így hitelesebbé válik az áhítat is, amellyel Gyergyai Albert a jó mûvészethez közelített, mert hiszen õ is azok közé a „régiek” közé tartozott.