„A ​zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.” "Hallom, hogy a vak fiam beforduI az utcánk sarkán. A botjával veri a falat. Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senkise jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény. Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem, sose matatja az arcomat." „Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység, hanem a világ legszebb nője. (…) Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Félmagas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppen csak. A haja olyan volt, mintha a szélcsöndben is lobogna.”