Vadas ​Zsuzsa újságíró több mint 60 éve járja a világot. Keresztülutazott Afrikán, Ázsián, Amerikán és Európán. Jól érezte magát a maszájok társaságában, lakott az őserdők lombos fái között, igluban, vagy éppen a legelegánsabb luxushotelekben. Végigment a német meseúton, látta a Közel-Kelet mára megrongált műemlékeit, szánkózott gorálokkal, lovas kocsizott a hegyekben, úszott a végtelen óceánban. Könyvében nemcsak arra ad tippeket, hogyan járhatjuk be a világot, de arra is, hogyan kereshetjük fel a ma még ismeretlen, turisták által kevésbé látogatott területeket. Elvisz minket Panamába, Amerika egyik legolcsóbb, legpazarabb országába, Albánia felfedezetlen hegyvidékére és egyre szépülő tengerpartjára. Megismertet a maják szokásaival és kultúrájával. Elkísérhetjük Üzbegisztánba, a Côte d'Azurre, Monte-Carlóba, Kenyába és az Egyesült Államokba. Bemutatja Izrael, Jordánia, Egyiptom és Szíria különös kincseit. Ízelítőt kapunk tőle többek között az orosz, a brit, az olasz és a francia konyha remekeiből is.
Vadas Zsuzsa 1976 óta a Nők Lapja állandó munkatársa. Első, utazási élményeit feldolgozó írása, az Úti dilik, valamint 50 éves újságírói pályafutásáról szóló könyve, a Tuti dilik után végre itt a várva várt harmadik kötete, amely végigkalauzol bennünket az egész glóbuszon.

Amikor a szerzõ a hatvanas években fiatal újságíróként csavarogni kezdett a világban, szükség volt még: meghívólevelekre, bürokratikus macerákra, de mindenekelõtt valami nagy-nagy szomjúságra a nagyvilág iránt. Zsuzsa máig megmaradt bohém világcsavargónak. Könnyedén váltogatja a kontinenseket, az évszakokat, és a jármûveket. Mindenre kíváncsi, mindent tudni akar, mindent megkóstol, és ami emléktárgyat lehet, meg is vásárol. Afrikában ugyanúgy feltalálja magát, mint Izlandon. Írásaiból megtanulhatjuk, hogyan érdemes világot látni: lelkesen, nyitottan, folyvást útra készen.

Menekülésem SzaúdArábiából a szabadságba

„Remegni fogsz a dühtől, aztán együttérzően szorítasz Rahafnak.”
Sophie McNeill, Human Rights Watch

Memoár bátorságról és áldozathozatalról, egy fiatal nő tollából, aki elmenekült bántalmazó családjától és SzaúdArábia elnyomó közegéből  és akinek menekülését lélegzetvisszafojtva figyelte az egész világ.

2019 elején, több mint egy éven át tartó gondos tervezés után Rahaf Mohammed végre elmenekült SzaúdArábiából, bántalmazó családjától  de csak Bangkokig jutott, ahol elvették az útlevelét. Ha kényszerűségből hazatér, biztos volt benne, hogy meggyilkolják, ahogy ez a többi lázadó nővel is történni szokott Rahaf hazájában. Üldözői a szállodai szoba ajtaján dörömböltek, amikor regisztrált a Twitterre. A tizenéves lány a világtól kért segítséget, és a világ válaszolt: egy nap alatt negyvenötezer követője lett, és a követői elintézték, hogy Nyugaton kapjon menedékjogot. 

Rahaf Mohammed most elmondja történetét, amelyből kiderül, hogyan nevelkednek a fiatal nők ebben a zárt királyságban, miközben férfi gondviselőjük markukban tartják őket. Rahaf hihetetlen jómódban élt, de alá kellett vetnie magát a férfi családtagok  köztük a nagyhatalmú politikus édesapa  akaratának. Gyermekkorában mindennapos volt a bántalmazás, félrevezetés, elnyomás.

A lázadó bemutatja kezdeti tapogatózását a szaúdi menekültek online hálózatában, akik titkos kódokkal kommunikálnak, és egymás segítik abban, hogyan jussanak ki hazájukból, majd rátér arra, hogy Rahafnak hogyan sikerült egymagában Kanadában menekülnie. A kezünkben tartott kötet egy nő harcának krónikája, aki nem nyugodott, amíg ki nem vívta vágyott szabadságát.

Nehéz azt mondani egy könyvre, hogy „jó” vagy „rossz”, amikor ennyi borzalom van benne, és azt is tudod, hogy ez mind valóság. Ezek a kategóriák zavarba ejtővé válnak, szinte teljesen értelmüket vesztik ilyenkor. Talán inkább arról érdemes beszélni, hogy egyrészt a szöveg elbírjae a felkavaró tartalmakat, másrészt tisztelettel bánike velük. A lázadó esetében mindkét kérdésre igen a válaszom.  Milanovich Domi, WMN

Úgy tudja bemutatni SzaúdArábiát és a nők ottani életét, hogy abban benne van egy éppen csak felnőtt nő minden frissessége, lendülete, igazságérzete, valódi felháborodása. A lázadót nemcsak a konkrét, anekdotikus történetek, Rahaf Mohammed saját traumái teszik nagyon személyessé és valódivá, hanem ez a mögöttes erő is.  Telex

„Csupán egy autóút választott el a szabadságtól. Több mint egy éve vártam a megfelelő pillanatot, hogy megszökhessem. Tizennyolc éves voltam, és rettegtem, hogy hiba csúszik a gondosan kidolgozott tervembe. De nem bírtam tovább az állandó félelmet, a kegyetlen szabályokat és az ősi szokásokat, amelyek SzaúdArábiában megnyomorítják, sőt néha ki is oltják a hozzám hasonló lányok életét. Repesett a szívem, amikor elképzeltem, hogy máshol élek.

A telefonom nálam volt, az útlevelemet viszont a legidősebb bátyám őrizte. Minden azon múlt, meg tudome szerezni és addig rejtegetni, amíg el nem érkezik a menekülés ideje. Nyugalmat erőltettem magamra, játszottam az engedelmes lányt, aki összepakol az utazásra, pedig hullámokban tört rám a szorongás, miközben a hálószobámból figyeltem a családtagjaim készülődését, aztán pedig összegyűltünk ebédelni, mielőtt útnak indulunk Kuvaitba.

Családi üdülés keretében egyhetes rokonlátogatásra készültünk Kuvaitvárosba, amely tíz órányi autóútra esett Háiltól, ahol laktunk. Itt volt a lehetőség, hogy végrehajtsam a tervemet.”

Sas István (reklámfilmrendező) és felesége Irén: Anikó született intelligens. Ez a képesség és tapintat nem tanulható, otthonról hozta. Sokszor előfordult már társaságban is, hogy hallgat és figyel. Beszélgetéseknél nem hangoztatja szellemi fölényét, mert nem akar más rovására villogni. Sok mindent látott, tapasztalt utazásai során. Olyan, aki itta az élményeket, nem csoda, ha kitágult a horizontja.
Sütő Enikő (ügyvéd, modell): Ahogy az évek múlnak, ő nemhogy nem "romlik", hanem szépül, nemesedik, de nemcsak külsőre, hanem lélekben is. Ez árulkodik magáról az emberről, hisz a test a lélek temploma. Lelkiállapotunk egy bizonyos életkor után különösen látványosan mutatja testünkön, mit raktároztunk el a lelkünkben. Van-e tartásunk, feszességünk, odafigyelünk-e a lényegre stb.

Bálint György – vagy ahogyan az országban hosszú évtizedek óta mindenki ismeri, Bálint gazda – már számtalan kertészeti szakkönyvvel, újságcikkel és televíziós műsorral lopta magát a szívünkbe. Közel egy évszázadnyi élménnyel és tapasztalattal a háta mögött Bálint gazda ezúttal ötven történetet, illetve az ő megfogalmazásában emlékfoszlányt gyűjtött össze, melyeket ugyanannyira élvezetes önállóan, mint csokorba szedve olvasni. Vajon mi tehetné még személyesebbé és kedvesebbé ezeket a történeteket? Vámos Robi utánozhatatlan, sajátos stílusban készült rajzai! Kettejük közös munkájának gyümölcse ez a nem mindennapi kötet, melyben a bájos illusztrációknak hála a leírtak valósággal megelevenednek.

"Ez a könyv egy új fejezet hosszú és változatos életemben. Első ízben fogalmaztam meg Mihancsik Zsófia kérdéseire gondolataimat, emlékeimet és benyomásaimat nem angolul vagy németül, hanem anyanyelvemen. Először fordul elő, hogy egy könyvemet elsőként magyarul adják ki, és utána fordítják le idegen nyelvre. Eddig mindig fordítva történt.
A cím – Három élet – tükrözi életem három különböző szakaszának érdekes, és az olvasóknak talán eddig ismeretlen részleteit is. Így a gyávaság és a félelem éveit 1957- ig Budapesten; négy évtized külföldi sikereit és új tapasztalatait, hibáit és tévedéseit; s végül új házasság nyomán az ingázást Bécs és Budapest között.
Nem tudtam és nem akartam hazugságban élni, ezért hagytam el több mint ötvenöt éve a hazámat. És ezért utasítottam vissza egész életemben a rágalmakat és lepleztem le, ahol és ahogy csak tudtam, forrásaikat. A gonoszság és a butaság elleni harc mindig része volt általános publicisztikai tevékenységemnek, mely írásban, szóban és képben a nemzetközi közvélemény tájékoztatását szolgálta. Arthur Koestlertől Sebastian Haffnerig, Manès Sperbertől Fejtő Ferencig írtak emigráns szerzők hasonló tapasztalatokról. Műveik és memoárjaik maradtak számomra az iránytűk harmadik életemben is." – Paul Lendvai

Nem memoár, nem önéletrajz, nem emlékezés, és főleg nem vissza. Ha mégis emlékezés, akkor előre. Emlékezés előre a jövőbe, a jövőre.
Filmről van szó, filmet látunk és élünk, sok bennük a saját film, ami a mienk, a mi történetünk. A mienk akkor is, ha sem a történet, sem a forgatása idejében még nem éltünk. Az egyik legnagyobb magyar filmrendező 89 évesen emlékezik vissza több mint 70 éves pályájára.

Vannak, akik gyûlölnek, de tudom, hogy sokan szeretnek. Ezt elfogadtam, nincs ezzel semmi gond. Még 1971-ben kerültem a televízióhoz, és olyan szerencsém volt, hogy az 1972-es müncheni olimpián már dolgozhattam. Úgy jöttem haza Németországból, hogy az újoncból ismert tévériporter lett. Mindent a sportnak, a televíziónak köszönhetek, és hálás vagyok ezért. Talán még egy könyvet szívesen írnék, ez motoszkál bennem. Nem tudom, lesz-e rá idõm...