Kukorelly Endre regénye azt állítja, hogy az ember legboldogabb idõszaka a gyermekkor, esetleg az ifjúkor. Amikor minden összeáll, van apu, anyu (jobb esetben persze), van Utas Üdítõ, amit valóban gyártottak a zord hatvanas években, vannak csajok, van a foci, meg van a nyár, vagy ami van. Ilyen apróságokról szólnak ugyanis a regény töredékei, hiszen minden egyes bekezdése külön töredékként került egymás mellé. A szöveg nem folyamatos, hanem a figyelem fókuszálódásának egymást követõ hullámhegyeit és hullámvölgyeit követi - ahogy történik valami, amin a gondolkodás elidõz, és mire észre tér, már egészen más történt, amin szintén el kell gondolkodni. A cselekmény nem lineáris, és a nézõpont sem egységes. Egyszerre hatja át a szöveget az ifjúkor végtelen komolysága, és az érett emlékezés végtelen iróniája, mely nosztalgiával támasztja meg saját múltjának ingadozó mérlegelését.