Trón a vérhegyen

Kállay Miklós célkitűzése heroikusabb : felmérni, kimeríteni, ábrázolni akarja az egész tengert. Er-zsébet változatos életútjának teljes rajzát adja és ez az út ecsetének má-gikus útmutatása mellett a barokk-kor minden színpompáját szivárvá-nyozza. A barokk és ellenreformáció korának egyetlen színárnyalata sem hiányzik palettájáról: a kínzások, kegyetlenkedések, embertelen bor-zalmak pirosát éppen úgy megtaláljuk a képen, mint az óceánokat, új világokat meghódító felfedezések zöldjét, a gáláns udvarlások rózsaszínjét, a boszorkányság, bűbájosság feketéjét csak úgy, mint az udvari ünnepségek rubensi bíborát és a tiszta hit világoskékjét. Kállay Miklós regénye akaratlanul is vitairat Erzsébet életművének, a Brit-birodalom megalapozásának és a győzelmes angol reformációnak angol felfogása ellen. Kállay, II. Fülöp és az ellenreformáció "párbajsegédje", viszont nem szánakozik Erzsébeten, nem érez részvétet iránta, hanem gyűlöli, elítéli a földön és elkárhoztatja a túlvilági ítélőszék előtt. Nem érezhet ironikus részvétet Erzsébet iránt, mert ellenséges hatalomnak érzi, mégpedig ellenséges nagyhatalomnak. De Kállay ezeket a konfliktusokat a született művész, a vérbeli regényíró játékos könnyedségével oldja meg. Ha a prédikátor, a művész és a szórakoztató néha össze is ütközik, végül mind a három eléri célját. Az épülete író meggyőzi, a művész komoly értékekkel gazdagítja és a történeti detektívregény szerzője rendkívül ügyesen, hatásosan és fordulatosan elszórakoztatja az olvasót. Mindenekelőtt pedig Kállayt átsegíti a konfliktuson stílusa, melynek jelzőkben és képekben dúskáló gazdagsága valósággal magával ragadja az olvasót a barokk kor forgatagába, narkotizálja, véres és színes álomba ringatja érzékeit és a történeti vagy művészi szempontból hihetetlent is elhiteti vele. (Juhász Vilmos)