Biztosan ​igaz az a régi szólás, hogy "semmi sem fekete vagy fehér”? Vajon, ha a legalapvetőbb dolgokat is – mint amilyen a nemek bináris volta – megkérdőjelezzük, előrébb jutunk vagy hátrébb lépünk? Szabadabbak leszünk vagy éppen ellenkezőleg: gúzsba kötjük magunkat? A genderideológia, a nyugati világ legújabb „jómódkórja” kiterjeszti a teljes társadalomra, ezen belül annak legveszélyeztetettebb csoportjára, a gyermekekre is azt a nemi diszkomfortérzetet, amely a történelem során eleddig csupán az emberek szűk rétegét jellemezte, és elvárja, hogy mindenki tekintsen kritikusan a születési nemére, amelyet korábban adottnak vélt.
A 2000-es évek óta egyre nagyobb teret hódít az az elképzelés, mely szerint a biológiai nemünk és a belső nemünk külön mozog, és éppoly gyakori, hogy nem egyezik, mint az, hogy harmóniában van egymással. Eszerint a közösségnek, a nyelvnek és a társadalmi rendszereknek ehhez a sokféleséghez kell igazodniuk. Az elmúlt tíz évben a törvényeket, az iskolai és egyetemi tanterveket, a vállalati szabályzatokat, a tudományos kutatásokat, az orvosi protokollokat, a nyelvi és a sportszabályzatokat, a kultúra és a média stílusirányzatait és irányelveit mind igyekeztek abba az irányba tolni, hogy a társadalmi nem felsőbbrendűségét hirdessék a biológiai nemmel szemben. Azokat az embereket pedig, akik próbálják felmérni a „férfi” és a „nő” újradefiniálásának hosszú távú következményeit, megszégyenítik, mert nem tartanak a progresszív áramlattal. Holott a nemi hovatartozás relativizálása és alárendelése szubjektív döntéseknek már ilyen rövid idő alatt is hatalmas károkat okozott. Mindig vannak azonban, akik hasznot húznak mások kiszolgáltatottságából – legyen az a gender iparra specializálódott, óriási profitot termelő gyógyszerlobbi és egészségügy, vagy akár a politikai hasznot kereső mozgalmak – ezért az az érdekük, hogy a lufit még nagyobbra fújják. A folyamat végén viszont ott marad a gyökérvesztett ember és a romokban heverő társadalom.