„Azraële remegett, midõn Hasszán azt mondta: »Megöletem ez asszonyt még ma!« A vezér lelkét kísértõ rém ijesztgette, meg kellett õt e ,rémtõl szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse. Azraële sajátszerû játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára. A heted nap elmúlt már, melyre Hasszán kiterjesztette tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatta, hogy az elõszobában tömérdek fényes követ, hírnök, aga és könyörgõ várakozik, akik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérrõl, egy pedig a ,többek között a nagyvezértõl érkezett, valami fontos üzenettel a szultán parancsából. E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú, tetszelgõ mosolygás látszott elterülni arcán: – Bocsásd be õket, jöjjenek elém – szólt örvendezve a hölgynek –, és azután mellettem légy, s mutasd be õket egyenként, tied legyen a dicsõség! Voltaképpen az elõszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem voltak ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hírnökök, senki más, mint a vezér saját rabszolgái. Ezeket tehát Azraële felöltöztette egyenként fényes nagyuraknak, falusi bíráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt írásokat, erszényeket, ékszereket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s ,Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a hercegnõnek egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgette be egyenként az ajtóõrök által a felöltöztetett rabszolgákat.”