– Királynõm szíve egy szörnyért hevül – mondja Puck a Szentivánéji álomban Titániáról. Titániát Oberon varázsolta el, Ignácz Rózsa hõsnõjét, Litovszky Teklát – önmaga. Második férje özvegyeként, önmaga bûvöletében él. Újra hallja, újra éli múltját, a kellemetlent nem veszi tudomásul, a valóságra ébresztõ gondolatokat elhessenti. Megéli lánya tragikus érzelmi válságát, azt a kiábrándulást, amitõl az megzavarodott értékítélettel egyszerre szörnyetegnek láttatja az addig szeretett élettársat, de õ maga kiábrándíthatatlanul tovább szeret egy olyan álomképet, amitõl csak a halála révén szakadhat el. Élete utolsó pillanatai ébresztik önmagára Teklát, aki érzékenységénél, fogva alkalmas lehetett volna egy emberibb életre, de a magaszõtte álomvilágban semmiért sem harcolt, nem küzdött meg környezete gyarlóságaival, s ezáltal õ maga vált gyarló, társadalmi „fagyönggyé”, s mint asszony – önmaga varázslatába zártan szerette a tündéri szörnyet: saját önmagát.