Néhány ​esszé, novella, könyvkritika után Gion Nándor regénnyel lepte meg olvasóit (Kétéltűek a barlangban, 1968), s bár e műve még magán viselte a regény szerkezetével való birkózás, kísérletezés jegyeit, kétségkívül sajátos prózaírói alkatot revelált. 
E felfelé ívelő írói pálya eddigi legjelentősebb állomása az ízig-vérig aktuális Testvérem, Joáb. Fókuszában mindennapjaink egyik jellemző, prózánkban mindeddig megörökítetlen jelensége áll: az önös érdekeknek az a szétverhetetlen láncolata, amely bizonyos embereket életre szólóan összekapcsol, tömöríti őket, akár lámpafény a rovarokat. Túl sokat tudnak egymás ügyeiről, húzásairól, s ezért maradéktalanul el kell fogadniuk a korrumpálódókra oly jellemző játékszabályokat, hiszen fennmaradásukat csakis a cinkosság szavatolhatja. 
E próza azonban mentes minden tételszerűségtől: nem jó és rossz erők megütközését, illetve ennek eredményét kínálja tanulságul, hanem csak fényt vet valóságunk egy részletére. A szerző tárgyilagos hangja, szándékosan szenvtelen stílusa következtében mindvégig élő, valós a regény, s mivel gondolati síkon semmi sem zárul le benne, elolvasása után még sokáig újabbnál újabb kérdéseket vet fel az olvasóban.