Az álomszerûen meseszép hangulat hirtelen féltékenységi dührohammá
változik, rémálommá: a szicíliai király barátját, Polixenést és
feleségét (Hermione) házasságtöréssel vádolva küldi a halálba, elõbbi
csupán Camillo hûségének köszönhetõen menekülhet el. Apollo jóslata sem
tudja meggyõzni Leontest képzetei hamisságáról, csupán a szörnyû látvány
szerettei holtteste ébreszti fel zavaros állapotából. Már késõ,
egyetlen utódját, a fattyúnak vélt csecsemõt távoli partokon hagyta
sorsára.
A történetbe sok év múltán kapcsolódunk bele újra, Perdita a
csecsemõ, akit megtalált fiával együtt (Mufurc) nevelt egy pásztor
felcseperedett, és mindenkit elámít vélt származását meghazudtoló
szépsége, nemessége. Florizel királyfi beleszeret, és elhagyja érte
apja, Polixenes királyi udvarát. A király, a hû Camillóval együtt,
álruhában meglesi a pásztorok ünnepét, és haraggal veszi tudomásul fia
vonzódását egy egyszerû pásztorlány iránt. Camillo, aki rájön Perdita
kilétére, a fiatalokat Szicíliába küldi, ahol Leontes tárt karokkal
fogadja elveszettnek hitt lányát, és Hermione szobra életre kel. A
megbocsájtás, a feloldás pillanata lehetne ez, ha a történetet mindvégig
mozgató figura nem gördítené a nézõtér és a színpad közé az
áttetszõség, a látomás, az álomszerûség tüllfüggönyét. És számunkra nem
marad más, csupán a feloldatlanság feszültsége.
