Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát. Meritorisznénak mindenekelõtt a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.
És így az, amit Helvila Amanda asszonynak mondott: holnap utazunk anyámmal együtt, bizony csak frázis maradt. Elég nagy bosszúság volt ez Vigárdynénak, aki a Meritoriszék házmesterénél mindennap kérdezõsködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. Hazudott a kis kígyó! Hát vannak szükségbeli hazugságok.
Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.
Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, amivel Camilla Zeno urat megnyugtatta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelezõ, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelezõ, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelezõ.) A bírói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisznak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: Köszönjük alássan, már biztosítva vannak.
Azoknak nagy részét el kell adni.
Fõkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?
Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elõdjénél, akit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.
Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante címeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.