„Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben... Keze eres, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen." 
A szerző képzeletbeli riportregényt készített édesanyjával. Felidézi szegénysorban töltött gyermekkorát, visszavezet bennünket a XX. század közepén-végén átélt emberpróbáló évtizedeken. A tizenegy testvér közül hatan maradtak életben, most köztük ingázik az író édesanyja, a számára már érdektelen és követhetetlen világban. Magával ragadóan, végtelen szeretettel ábrázolja édesanyját és az annak halála utáni keserűséget, bánatot. Sorait olvasva hiteles forrásból ismerhetjük meg az öregedés jellemző tüneteit. Emberi tragédiákkal terhes időszakokról szóló és bölcs tanulságokat szolgáltató írás.