Krúdy Gyula Szindbádja az a magános, melankolikus hajós, aki nem viharos tengereken hánykolódik, nem a csodák s borzalmak tartományai felé evez, hanem a múlt holt vizein kalandoz álomszigetek között, bárkája fehér vitorláját nem tépik a szelek, csak a sóhaj rezegteti, az egész messzirõl, mint egy búcsút lebegtetõ patyolatzsebkendõ… Szindbád, az emlékek vándora, völgyben legelõ városka állomásán száll ki a vonatból, hajnalban recsegõ féderes kocsira ül, köpenyegébe burkolózva rázatja magát kanyargós utakon, az álmot dörzsölgeti szemébõl és az élet fáradtságát homlokáról, jobbra-balra nézeget csendesen a hûvös vidéken, ahol elmúlt ifjúságát látogatja, elfelejtett, elveszett házakat, arcokat keres. Szép Ernõ