Csak egy oly »csatákban edzett hõs« mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett, s egyszerre közepette találta magát annak a zûrzavarnak, aminõhöz hasonlót csak Párizs operabáljai mutatnak fel.
A vendégsereg, meghívott és betolakodó, ezerével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végigjátssza még a színpadon túl is a hódító királynõ szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.
Az egész balett jelen van, ugyanabban a jelmezben, amiben a színpadon táncolt, s az énekesnõk, perzsa és más fejedelemnõnek öltözve, s ,velük együtt a fõváros ifjú és vén »aranyfiatalsága«. Mikor a diadalmenetbõl visszatérõ úrhölgy Galban lovag karján megjelent a ,táncteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendített az üdvözlõ nyitányra, mely közé a vendégsereg részérõl általános »hurrá« vegyült, és a közelállók siettek a kéz csókolására.
Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.
Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendõrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak, s feszes üdvözlet mellett kettõs sziszegést hallatott, amit azután minden mondat végéhez is hozzátoldott, s ami annyit jelent, mint »szudár« és »szudarinya« (uram és asszonyom).