„Ezt a kis könyvet még 1916-ban, Shakespeare halálának háromszázadik évfordulójára, mint szóbeli elõadásaim hevenyészett írásbeli megrögzítését akartam megjelentetni, de ez a vad háború azzal az állandó nagy nyomással, mellyel lelkünket megüli, szinte észrevétlenül egészen elveszi szabad erõnket. A hallgatóság elõtt még valahogy összeszedjük magunkat# az íróasztalnál, magunkra hagyatva, vesszük észre nagy ernyedtségünket. Majd a háború után, ezzel szeretünk minden ilyféle dolgot elhalasztani. De nagy tévedés azt hinni, hogy a háború után jó dolgunk lesz, hogy nagyon fogunk örülni és új erõérzet szállja majd meg lelkünket. Túl soká tart ez a háború, nincs az a lélek, melynek rugalmasságában kárt ne lenne. Egyetlen egy mentség van: nem engedni az elernyedésnek. Engem az rázott föl, hogy úgy éreztem: ha most nem írom meg, soha többé nem tudom megírni. Midõn pedig erre azt feleltem magamban: mit árt az, ha ez a könyv meg nem íródik, annyi van ilyen, könnyû volt elhatároznom magam. Az összes szellemi állásfoglalások közt a cinizmus a legundorítóbb. Nem az író dolga ítéletet mondani a maga dolgáról, de fõleg nem, mielõtt a dolgát elvégezte. A dolgát pedig vegye komolyan, különben ne fogjon tollhoz, de még a száját se nyissa ki. Majd az idõ tesz igazságot minden dolgunkban.” (Alexander Bernát)