„– Hát énrólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról? – Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa! Annyit tudok, hogy mikor múlt pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szûre ujjából kihúzott egy tarka keszkenõt, abba volt betakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihúzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona. A csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült. – Hát má mit vétett kendnek az a királydárda? Nem annak volt ez az ütés szánva… – Hát már most mi lesz megint? – kérdezte a legénykétõl a csikós. – Mármint tegnap elõkerültek a morva hajcsárok is gyalog sorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket, de borjastul valamennyit. A ,hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában. – S megint a Lacza Ferkó fog velük menni? – Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelõdni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifújják magukat a nagy szaladástól: maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtõl a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.”