Ez a vézna, törékeny, befelé élõ és belülrõl izzó – ugyanakkor a külvilágot minden érzékével magába fogadó s éles szemmel figyelõ – költõ, akirõl nemcsak a valais-i parasztok, de a végsõ perceiben vele lévõ ápolónõ sem tudja, hogy költõ, õ, aki sorstalan-nak mondotta magát, hihetetlen energiával és megfeszített munkával jutott el végül is vállalt sorsáig, ifjúkori virtuóz – olykor üres — verseitõl a megszenvedett nagy költészet csúcsaira. Útját és teljesítményét Keresztury Dezsõ (felejthetetlenül szép szavakkal) így értékeli: „Feminin – mondták róla nemegyszer az õserõ megszállottjai, holott keményebb volt sok büszke férfiszellemnél, kitartóbb sok szívós parasztnál, mívesebb a munkapadok népénél. Életmûve egyetlen nagyarányú épület, olyan, amilyet – még ha tele van is a részletek finom csipkézetével – csak férfimerészség álmodhat meg s férfimunka emelhet fel. Jelképrendszerének részleteit hatalmas ívek foglalják össze, egyik a másikat magyarázza, értelmezi, egészíti ki. Így van ez nagy kortársának, Adynak költészetében is, amelynek nem méltatlan nyugati rokona Rilkéé. Ahogy nem méltatlan párja egy gótikus torony a Gangesz partján emelkedõ építészeti csodáknak.” Szabó Ede