Perikles Shakespeare ritkán játszott darabja. Az utolsó alkotói korszak regényes színmûvei közé tartozik. Keletkezése 1609-re tehetõ. Sokáig még Shakespeare szerzõségét is vitatták. A korabeli közönség körében viszont tartós népszerûségnek örvendett, mert minden bizonnyal éppen a közönségigény teremtette meg a regényes színmû mesével rokon mûfaját. A mesékben kézzelfogható empirikus-földi valósággá lesz a legmélyebb és legvalószínûtlenebb álom a boldogságról# az események egymásba kapcsolódása ugyanolyan kideríthetetlenül értelmetlen, mint a mindennapi életben, csakhogy a mese értelmetlenségrõl értelmetlenségre haladva mégis a legáltalánosabb, leghõbb földi-emberi vágynak, a boldog élet utáni vágynak feltûnõen képtelen, ám magától értetõdõ beteljesedésével ér véget. (Lukács György)Shakespeare Periclese is egy mesei alaphelyzetbõl indít: A királyfi elindul szerencsét próbálni. Feleségül akarja venni Antiochia királyának leányát, de csak akkor kaphatja meg, ha kiállja a próbát, vagyis megfejti a király rejtvényét. Ha nem, halál fia. A mese itt szokatlan fordulatot vesz: a rejtvényfejtés kelepce. A lány nem eladó, a rejtvény apa és leánya vérfertõzõ kapcsolatát rejti. Akár megfejti, akár nem: halálra van ítélve. Periclesnek sikerül elszöknie, de élete ettõl kezdve állandó menekülés. Minden apa-lány kapcsolatban ott sejti a vérfertõzés lehetõségét. Mégis megnõsül. Épp abban a pillanatban, amikor Antiochust és lányát az istenek elpusztítják. Felesége lányt szül neki, de belehal a szülésbe. Pericles ezt jogos büntetésnek érzi. Mintha megörökölte volna Antiochus bûnét, és neki kellene vezekelnie érte. A kislányt idegenek kezére adja, nem akar találkozni vele, amíg férjhez nem megy. A sors mégis összehozza õket. Tizennégy év után. A darab végén megint ott áll egy apa, a lánya és egy kérõ... A mese, az istenek és Shakespeare megkegyelmeznek. De a képet, amely Pericles agyába, érzékeibe beleégett, amitõl egész életében rettegett, és amitõl, mint egy vágyképtõl nem tudott soha szabadulni, magunkkal visszük.