Egyszer majd megírom Huszelin Rancsics igaz történetét – jelentette be pályafutását kezdõ költõ Zalán Tibor epikusi készülõdését, s majd húsz évvel késõbb a regényíró Zalán meséli el a Papírváros döbbenetes epizódjaként az I. világháborús történetet. Mert a mûfajokat egymásba játszatva mesél, valóban elbeszél a szerzõ. Több szálon, helyszínen és idõsíkon futó történetsora annak a rettentõ pokoljárásnak drasztikus nyelven elõadott látomása, melyet fõhõse tudatosan választ: az önpusztításnak, az állandó „elveszni készülés”-nek. A hatalmas írói vállalkozás elsõ kötetének építész-narrátora e negatív úti cél eléréséhez lát hozzá, hogy a XX. század infernóját önmagán kívül megtapasztalja, önmagán belül pedig megvalósítsa. Byron és Tonio Kröger nyomán, vállalva, hogy a megismerés útja egyben az önpusztításé is, folyamatosan menekül – alkoholba, nõkbe, verekedésekbe, az emberi kapcsolatokat felszámoló magányba – a megismerés/önismeret és következménye elõl. A Papírváros 2 megrendítõ felismerése, hogy hiába akarunk kivonulni a világból, a világ nem óhajt kivonulni belõlünk. Hogy hiába vagyunk készek – elõzékenyen – kimenetelni a magunk létébõl, egyszemélyes biológiai és transzcendens valóságunkból, a társadalom résen van, s megakadályoz még az önpusztításban is. Pusztán azért, hogy hatalmát még ilyen elviselhetetlen módon is bizonyítsa és gyakorolja.