Orchideák

„Élsz, hát élj!”

„Kiviszem a szemetet!” – mondta alig hallhatóan, ahogy lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón. Sőt, lehet, nem is mondta, nehogy valaki meghallja, és még a végén meghiúsuljon a terve. Nem akarja, hogy bárki is megakadályozza. Már nem. De vajon, ha meghallják, észrevették volna, hogy nincs is nála semmi, pláne nem a szemét? És mikor fog feltűnni bárkinek is, hogy milyen régóta eltűnt?

Hideg a víz. Nagyon hideg. És egyre hidegebb, minél bentebb sétál. De már nem érdekli. Csak legyen vége. Nem bírja tovább. Már nem. Ez az egész így nem jó. Nagyon nem. Ha jó lenne, nem várná a végét. 

Örülünk és szenvedünk, szeretünk és utálunk, hibázunk és tanulunk, kimondunk és eltitkolunk, beleszületünk és belehalunk. Ez az élet, ahol, elvileg mindenki a maga útját járja. De tényleg a saját maga életét is éli? Túlélhető-e, ha egy nap kiderül az igazság? Akadhat-e mégis némi kapaszkodó a legnagyobb kilátástalanságban?

„Azt mondják, az orchideák a szépség és a reziliencia szimbólumai. Tehát akkor a nőké is” – véli Zubor Rozi, háromgyermekes IgenAnya, újságíró, podcaster, a Micsoda történetek-könyvsorozat társszerzője, aki regényében négy orchidea, azaz négy nő sorsát mutatja be. De miért pont ők? Hogyan kapcsolódik Julcsi, Évi, Zsófi és Anna sorsa egymáshoz? Az Orchideák elmesélik.

„Amennyire szép, annyira nehéz is. Akár az élet.” – Hidasi Judit, író