Amikor elsõ novellája a Nyugat egyik pályázatán feltûnt: húszéves sem volt. Amikor az esõs, koratéli estében, kint, a felázott, agyagos országúton meghalt, alig múlt harminc. Tehetségének veszélyes karrier íze volt. Saját autójában halt meg, amit maga vezetett neki a dorogi országúton a harminchetes kilométerkõnek. Filmjeit forgatták, persze csak a pesti Hunniában, operettjeit játszották, humoros regényeiben a kiadók üzletet láttak: egy sportlap munkatársa volt. Mindabban, amit csinált, mindig ott kísértett valami homályos, gyanús és kételyt ébresztõ fintor. Könyveinek címében nem vetette meg a szóviccet. Olyan fáradt, fanyar, kiábrándult volt, olyan tehetséges és annyi mindent és mindenkit ismert, hogy ebbõl az émelybõl akár kis remeklések is születhettek volna. De inkább csak az ígéretük pattant ki: egy-egy jelzõ, néhány jó oldal, két-három furcsa utalás,  az író maga alig ért rá valamire, hol éhezett, hol könyvet kellett írnia, hol bukott, eredeti vígjátékokat szállított a színházaknak, hol sportcikket diktált, hol autót tanult vezetni. (Illés Endre: Aszlányi Károlyról)