Tíz évvel a Fekete võlegények kiadása és átütõ sikere után, 1937-ben, már neves íróként jelentette meg Gulácsy Irén hatalmas történelmi regényét, a Nagy Lajos király-t. Az 1380-as évek végén játszódó történet két fõ szálon fut: Anjou Nagy Lajos – uralkodásának csúcsán, országának soha nem látott prosperálása idején – szörnyû titkot rejteget: lepráját. A betegség nem derülhet ki, mert aláásná uralkodói tekintélyét, és nem hatalmasodhat el rajta addig, míg be nem fejezte és meg nem szilárdította birodalma vívmányait. Még felesége, Kotromanics Erzsébet sem tud Lajos bajáról – és a király küzdelme mellett – hogy a betegség terjedését lassítsa, építõmunkáját bevégezze – ez a cselekmény másik szála: Erzsébet attól szenved, hogy férje, számára érthetetlen okból elfordult tõle és gyermekeitõl… A regényben Gulácsy tehetségének minden jellegzetessége legjobb formájában bomlik ki: írói eszközeinek gazdagsága, archaizáló nyelvének színessége, hajlékonysága. Meglepõ alakteremtõ ereje: különösen plasztikus Erzsébet, az esendõ, sorsával hadakozó nõ, érzékeny, szeretõ asszony, s ugyanakkor kicsinyes, bosszúszomjas, gõgös és hisztérikus teremtés. Lajost királyi gondjai, betegsége és a királyné iránti aggodalom mellett még valami nyugtalanítja: elbizonytalanodó hite az isteni gondviselés jelenlétében. A regény mellékalakjai – a király mellett õrködõ, humanista orvos, Radlicza, a hatalmas, bátor, ám a politizálásban nem kellõen elõre látó, Nagy Lajost államfõi gondjaiban követni nem képes Garay nádor, a királylányok gyermekifjú jegyesei: Vilmos és a durva, vad Zsigmond, Lajos idõs, bohókás, szeretnivaló, léhácska anyja, aki megcsonkított kezén viseli Zách Felicián kardcsapásának emlékét – egytõl egyig pompás figurák. A regényt hatalmas, tablószerû jelenetek: bálok, vacsorák, népünnepélyek, vadászatok, Szent Pál ereklyéje bevonulásának leírásai gazdagítják, melyek Gulácsy néprajzi, történelmi kutatásainak eredményeképpen szinte módszeresen mutatják be a kor szokásait, tárgyi világát, jogi, államismereti rendszerét, társadalmát.