Nemigen vitatja senki, hogy a magyarságba török ajkú közösségek különböző időszakokban beolvadtak. Gondoljunk csupán a honfoglalás korban a kabarokra, és az ezt követő évszázadokban például az úzokra, besenyőkre, majd a kunokra. A kunok esete korántsem elszigetelt jelenség, hasonló népességtörténeti folyamatok mindig is voltak, és ma is vannak. Ezzel párhuzamosan joggal merül fel a kérdés: vajon hova lettek a keleten maradt magyarok? A Julianus utazásáról szóló Ricardus-jelentés – és más középkori források – ugyanis tanúskodnak róla, hogy kisebb-nagyobb tömbökben maradtak magyarok Kelet-Európában, sőt akár Ázsiában (például a Kaukázusban) is. Tekintélyes részük a népvándorlás során a sztyeppeövezetet és az attól északra eső erdőövezet nagy térségeit benépesítő törökségben oldódhatott fel. Így tehát a kipcsakok között is méltán kereshetünk asszimilált magyar néprészeket. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazakisztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése. A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. A „keleti magyarok” kérdéskörének ered nyomába a szerző, aki a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. A magyar szakirodalomban sokszor máshogy interpretálunk problémákat és máshogy válaszolunk meg kérdéseket, mint az orosz nyelvű szakirodalom nagyjai. Ajbolat Kuskumbajev nemzetközi hírű kazak történész, aki főleg oroszul és kazakul publikál. Bár néhány kérdésben más véleményen van, mint sok magyarországi kollégája, de már csak az Audiatur et altera pars! elve alapján is meg kell ismerni az érintett másik fél, jelen esetben a kazakság tudományos vélekedését. Ott ugyanis tényként kezelik, hogy magyar csoportok tagozódtak be a kazak népbe, és ezt etnikus és kulturális kapcsolataink legfőbb alapjának tekintik. A kötethez Erdélyi István írt előszót a kérdés legújabb magyar szakirodalmát felvázolva
