Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül.
Lotz Károlyt mind a mai napig elsősorban a magyar falképfestészet megteremtőjeként és legismertebb képviselőjeként tartják számon. A XIX. század utolsó négy évtizedében rangos európai nagyvárossá fejlődő Budapest rengeteget köszönhet neki, hiszen alig van ez idő tájt emelt középület és magánpalota, amely ne büszkélkedhetne Lotz egy-egy freskójával. Megszámlálhatatlan mennyiségű falképén többnyire a görög-római vagy a magyar mitológia szereplői, vagy egy-egy művészeti ágat vagy foglalkozást szimbolizáló allegorikus alakok tűnnek fel.
Megformálásukban csodálatos könnyedség, báj és elegancia érvényesül, ezáltal lírai, sokszor meseszerű hangulatot keltve a nézőkben. Falképei, a bravúros mesterségbeli tudás révén, jelentősen hozzájárultak a közönség művészeti ismereteinek bővítéséhez, ugyanis a mondanivaló többségének megértése olykor komoly irodalmi és történelmi tájékozottságot kívánt, a stílusbeli sokféleség pedig - kora középkor, reneszánsz, barokk - szükségszerűen felkeltette a régi korok művészete iránti érdeklődést. Nemzeti tematikájú - részben a magyar mitológiát, részben a magyar történelmet feldolgozó - művei pedig szerepet játszottak a hazafias érzések ébrentartásában, mely különösen fontos volt a szabadságharc leverése miatt elkeseredett és félelemben tartott magyarság számára az 1860-as években.
Falképfestői munkássága mellett - melynek során több száz tanulmány készült a grafika műfajában - Lotz táblaképfestészete is igen jelentős. Olajfestményeit áttekintve láthatjuk, hogy a festészet szinte minden műfajában dolgozott. Korai életképein és tájképein a pusztai romantika világát idézte fel csikósokkal, betyárokkal és az ott élő emberek mindennapi életéből vett jelenetekkel, egyedülálló tehetséggel adva vissza a táj és az életképek hangulatát. Arcképei mindig elkerülték mind a túlzottan realista, mind a túlzottan idealizált, romantikus látásmódot, mivel modelljeit, híresen szép nőalakjait a saját valóságlátása szerint ábrázolta. Aktjai gyönyörködtetnek, s kihasználva a műfaj változatosságát, hol kacérság, hol távolságtartó hűvösség, hol érzéki szépség sugárzik belőlük.
Egry József (1883-1951) A Piktor, így nevezték Badacsonyban Egry Józsefet, akit vagy tábori festőállványával láttak baktatni a szőlők közötti földutakon vagy horgászbotjával, szákjával felszerelkezve bandukolni a "magányát védő", keskeny pallós bejárójú Balaton-parti horgászstéghez. A suhancok és a kisdiákok Piktor bácsinak hívták. Sovány, szikár figurája, erős, ruganyos, férfias járása még hajlottabb korában is megmaradt. Mozgékony, nyugtalan ujjai sokszor babráltak hol cigarettával, hol ceruzával, valamivel. De ezek csak a külső, felületes szemlélő benyomásai a festőről. A róla készült fotók és a róla mintázott szobrok is akkor igazán figyelemre méltók, amikor - közelebb menve hozzájuk - sokhieroglifájú, ráncokkal barázdált arcáról, figyelő, felejthetetlen tekintetéről szólnak. Barátainak a visszaemlékezései is ezt a tekintetet, kutató szemeit idézik, és - ha odáig jutott az ismeretség - erős kézfogását, amely tekintetének figyelméről szólt.
Vaszary János (1867-1939)
Vaszary János 1904 körül készült Önarcképén a művész szuggesztív pillantása ragadja meg a nézőt. "Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött" - írta róla egy kortársa. A művész kényesen elegáns megjelenése, tartózkodó viselkedése és szárnyalóan nyitott alkotói magatartása, bensőjének forrongó hevülete között feszülő kettősséget pedig így jellemezte egy másik írás: "Arisztokratikusan udvarias. Feszes, kimért, kemény" Olvasáskor lornyont használ. Az öltözködése, étele-itala, életformájának külső maszkja: egy rendes, pontosságra beidegződött, órákkal, percekkel és számjegyekkel számoló nyárspolgáré - noteszében címek vannak és házszámok és összegek, vonatköltség oda-vissza, és feljegyzések szőnyegről, ruhaszövetről. Holott vére minden cseppjében lázadó és lázító, elégületlen és elégületlenségre szító, egy fogságát lehántani akaró előkelő rablélek forradalmár." Lényének sokak által leírt eruptív ereje az utókor számára leginkább expresszív korszakának vastagon felkent olajmasszáiból, izzó színeiből, ecsetkezelésének vágtató lendületéből és művészeti írásainak sokszor szenvedélyes hangjából válik érzékelhetővé. Vaszary János munkássága nehezen besorolható, nem címkézhető. Nem tagozódott be a különféle iskolákba, távol maradt a festői csoportosulásoktól is. Elzárkózott attól, hogy a konzervatív akadémizmus zászlajára tűzze, de a baloldali progresszív avantgárd törekvésektől éppúgy elhatárolódott, mint a jobboldali kultúrpolitikát kiszolgáló neoklasszicista mûvészettől. Tartózkodott a szélsőségektől, a megalkuvástól és a politikai függéstől, egész életében kívülálló maradt.
Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. id. Markó Károly (1791-1860) A XIX. század elsõ felének művészete az előző évszázad végének politikai, ipari és gazdasági fejlődéséből kiindulva visszatért a múlthoz, s az aranykor felidézése lényegében a klasszicizmus kialakulását jelentette. Az antik művészetek iránti, nemzetek feletti érdeklődést követően alakult ki a romantika irányzata, amely elsősorban a belső valóság, az örökké kereső ember mélységeinek feltárását tűzte ki céljául. E két irányzat évtizedei során alakult ki id. Markó Károly művészete, amely műfaji szempontból a tájképfestészet történetének egyik érdekes fejezetét képviseli. A tájképfestészet, amely egyedüli témájának magát a tájat jelöli meg, korábban nem létezett, bár mindenkor alkottak művészek, akiknek egyetemes érvényű munkásságában a tájképfestészet éppen úgy helyet kapott, mint más műfajok.
Vajda Lajos (1908-1941)
Vajda Lajos művészete nem tartozik a legkönnyebben megközelíthető életművek közé. Olyan utakon járt, ahova „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát” – írta róla talán legértőbb kritikusa, Kállai Ernő a harmincas évek végén. Alig adatott számára egy évtizednél több, hogy létrehozza életművét, hisz 1941-ben, mikor meghalt, még nem töltötte be harmincnegyedik évét. Vajda Lajos a szokásos művészpályán, a művészeti közéletben elérhető sikereknél, boldogulásnál fontosabbnak tartotta saját elképzelései következetes megvalósítását. Kivételes rajztudása és színérzéke révén akár a művészeti világ naposabb, elismerést és pénzt hozó oldalán is találhatta volna magát, ám ő többre tartotta ennél a maga elé tűzött művészi problémák megoldását. Már a Képzőművészeti Főiskola „rebellis” hallgatójaként kísérletezni kezdett, s a valóság új összefüggéseinek kutatása során terelődött figyelme a fotó és a film felé. Később a Korniss Dezsővel közösen kidolgozott „szentendrei programban” nem kevesebbre vállalkozott, mint egy, a népi tradíciók talaján álló, a Nyugat és a Kelet közt szintézist teremtő, egyszerre közép-európai és magyar modern művészet megteremtésére.
Bernáth Aurél (1895-1982) Bernáth Aurél Utak Pannóniából című önéletrajzi kötetében örökítette meg a következő, a nagyközönség képzőművészeti érdeklődését karikírozó s így jócskán túlzó, ám mégsem csekély igazságot tartalmazó gondolatot: Az embereket általában öt esetben érdekli komolyan a festett kép: 1. ha szabadban készül, 2. ha öröklik, 3. ha egy kiállításon felháborodásból beszakítják, 4. ha ellopják, 5. ha pornografikus. Az ismeretlen tréfamester öt pontjába foglaltak alapján Bernáth művészete alig tarthatna számot a nyilvánosság figyelmére, mivel: 1. bár kisebb akvarelleket egész életében szívesen alkotott a szabadban, csupán nagybányai szabadiskolás pályakezdőként festett néhány olajképet jó impresszionista hagyomány szerint, 2. a képek öröklése a magánöröm kategóriájába tartozik, 3. tudomásom szerint Bernáth-művet sem kiállításon, sem egyéb helyen szándékolt inzultus még nem ért, 4. a második világháború idején néhány műve eltûnt a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumból, a Magyar Kereskedelmi Bank őrzésére bízott válogatott kollekcióját pedig a szovjet megszállók tévedésből hadizsákmánynak tekintették, és végül 5. a mesternek egyetlen pornografikus műve sem ismert.
Mexikó, 1925. A tizenhét éves Frida orvos akar lenni, de egy súlyos buszbaleset meghiúsítja a továbbtanulásról szőtt álmait. A lábadozás keserves hónapjai alatt talál rá a festészetre, és a szárnypróbálgatásai, első festményei teszik elviselhetővé számára a testi korlátok és a fájdalom elfogadását. Beleszeret Diego Rivera festőfejedelembe, akit lenyűgöz a lány vad tehetsége. Összeházasodnak, és a kor ünnepelt párjaként élnek a szabados erkölcsű művészvilágban. Szerelmük azonban nem örökkévaló. A csalódott Frida a válás után számtalan nagyvárosban megfordul, együtt éjszakázik a huszadik század hírességeivel. S miközben élete csúcspontjára, a művészete kiteljesedéséhez ér, a várt boldogság helyett a Diego utáni keserű sóvárgás hatja át. Szerelem és halál, élet és halál kettőssége kíséri végig a különleges szimbólumrendszert teremtő munkásságát.
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.