Mednyánszky László (1852-1919)
Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének titokzatos, karizmatikus személyiségű festőzsenije volt. Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását, amelyet valójában sohasem talált meg. Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat, arisztokrataként, a maga mélységében mutassa meg a nagyvárosok nincstelen szegényeinek sorsát, olykor életmódjukkal is azonosulva. Gondolatai, érzései, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki-testi szenvedéseiről mérhetetlen súlyt helyeztek rá. Az egyetlen megnyugvást – jóllehet mindig csak átmenetileg – maga az alkotás folyamata jelentette számára. Ily módon némileg érthető az a különös jelenség, hogy – más művészekkel ellentétben – képeivel csak addig törődött, amíg dolgozott rajtuk, a művek sorsa nem érdekelte. Hiányzott belőle a pénz utáni sóvár vágy, a hiúság, a konszolidált életmód igénye, mindaz, amire mások oly sokat áldoztak: a jól felszerelt, elegáns műterem, a jómódú magánmegrendelők, az állami megbízások, kiállítások, kitüntetések, s bár mindez elérhető lett volna számára, őt nem érdekelte. Egész életében megszállottan dolgozott a maga által választott mostoha körülmények között, szegényesen berendezett, fűtetlen, többnyire külvárosokban bérelt műtermekben vagy a természetben, kilométereket gyalogolva, élményeit sebtében vázlatkönyvekbe rögzítve. A magyar festészet történetében az egyik legnagyobb életművet hozta létre, hiszen ezernél több festmény és rajz alkotójaként ismerjük. Minden motívum, amelyet felfedezett a maga számára, a mélységek felkutatását szolgálta, ezért válhatott ösztönösen a hagyományos műfajok megújítójává. Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatják, tájképei, saját lelkének misztikus tájait tárják fel, életképei és háborús képei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták. Saját lelkének önmaga számára is titokzatos rejtélyei késztették arra, hogy befogadjon mindent, ami új, legyen szó művészi stílusokról, számára ismeretlen vallási irányzatokról vagy akár divatos szellemi áramlatokról, tökéletesen azonosulni tudott ezekkel. Mindezeket az ismereteket – főként pályakezdő ifjú éveiben, arisztokrata származásának előnyeit felhasználva – művészekkel, művészettörténészekkel, filozófusokkal, költőkkel, írókkal folytatott társasági beszélgetések során szerezte meg. Ezek feldolgozásához azonban már magányra volt szüksége, s bár volt egy mély baráti-szerelmi kapcsolata, javarészt mégis magányosan barangolt a természetben vagy behúzódott nyomorúságos műtermeibe különös modelljeivel. Az extrém helyzetekhez való vonzódása és a benne rejlő olthatatlan alkotási vágy késztette arra is, hogy betegségektől gyötörve, 62 évesen a frontra „menekülve”, hadifestőként vállaljon munkát a háború poklában. Lelki és fizikai utazásai során szerzett élményei különlegesek voltak és azoknak látjuk ma is. Képei egyszerre elborzasztanak és felráznak, ugyanakkor megnyugtatnak és elkápráztatnak, ugyanolyan szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőkből, mint amilyeneket ő maga élt át egész zaklatott élete során. Munkásságára korának számos áramlata közül talán leginkább a plein-air és az impresszionista irányzatok hatottak, bár ő maga tartósan egyikhez sem kötődött, a tanulságokat beépítette saját művészetébe, egyéni, bizonyos műfajokban senkihez sem hasonlítható formanyelvet kialakítva. Ahogy legutóbbi monográfusa, Markója Csilla írja: „lefaragott a romantikus festészet túlzásaiból, megtöltötte maradandó tartalommal az impresszionisták pillanatképeit, monumentálissá fokozta az intim paysage-ot, a zsánerből pedig expresszionista drámát csinált, a fölös szcenika elhagyásával”.

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerû A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Paál László (1846-1879) Tizenkilencedik századi festészetünk költői ihletettségű, őstehetséggel megáldott művésze volt Paál László (1846-1879). A képeiből sugárzó erő, érzelemgazdagság és magas szintű festői tudás késztette Lázár Béla művészettörténészt arra, hogy e rövid életű és tragikus sorsú festő nyomdokait követve feltárja életútját, s műveit a közönséggel megismertesse. Bejárva a művész pályafutásának fontos állomásait, Düsseldorfban, Párizsban és Barbizonban dokumentumok és művek után kutatott, és felfedezéseit a róla írott első monográfiában tette közzé. 

Munkácsy Mihály (1844–1900) a magyar nemzeti művészet korszakos jelentőségű mestere, a realizmus egyik legnagyobb alakja. Művészetének kialakulására a bécsi és a müncheni akadémia után elsősorban Párizs hatott, ahol 1871-ben végleg letelepedett. Munkácsy igazi területe az emberábrázolás volt, s hatalmas méretű kompozícióival meghódította a műértő közönséget.

Székely Bertalan (1835-1910)
Az ezredfordulón, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Székely-kiállítás katalógusának előszavában, Bereczky Loránd főigazgató a következőket írta, rámutatva a művész életművében jelentkező, olykor ellentmondásokat is jelző kettősségre: „Székely Bertalan… száz évvel ezelőtt… egy kulturális korszakváltás művésze volt. Munkásságában és gondolkodásmódjában jelentősége volt a hagyományokhoz való kötődésnek, de komolyan foglalkoztatta és izgatta a kor progresszív művészeti törekvéseinek néhány problémája is.” Székely Bertalan tevékenységének egyik legfőbb célja ugyan a nemzeti irányultságú és érzelmű művészet megteremtése volt, de széles látókörű, intellektuális beállítottságú művész lévén a nemzeti sorskérdéseket is az egyetemes emberi értékek szintjén és formanyelvén tárgyalta. Hagyománytisztelete – főként a történeti tematikában – a romantika kései nemzetközi vonulatához kapcsolta, de mindig nyitott maradt kora új irányzatai felé is. Így a realista, idealizálástól mentes emberábrázolás elemeit fedezhetjük fel arcképfestészetében, késői alkotóperiódusának tájképei pedig már az új természetszemlélet hatása alatt készültek. Érdeklődött az atmoszferikus jelenségek ábrázolási lehetőségei iránt, foglalkoztatták a levegő és a fény teret és színt befolyásoló hatásai, vagyis e művek már a plein air és az impresszionizmus bizonyos jegyeit is felmutatják. Falképfestészetét részben az építészet által megkövetelt régi stílusokhoz, a középkorhoz és a barokkhoz való alkalmazkodás jellemzi, ugyanakkor már megjelennek – a századforduló legjellemzőbb irányzata – a vonal szerepét hangsúlyozó szecesszió külsődleges jegyei és díszítő motívumai is. Kitüntetett figyelemmel fordult a mozgás ábrázolása felé, valósággal elbűvölte a testek ellentétes irányú mozgásában rejlő számtalan variációs lehetőség megjelenítése, amint ezt a megszámlálhatatlan Léda-variáció is bizonyítja. A mozgásábrázolás iránti vonzalma érdeklődését új utak felé is irányította: a vágtázó ló mozgásfázisainak egymás mellé rajzolása, majd perspektivikus elrendezése már egy új művészeti ág, a film megszületését vetíti előre.

Szőnyi ​István (1894-1960) Az igazi művész minden korban megkísérli meghódítani az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a remekművekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky János szerint ez a valódi realizmus. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Szőnyi István epreskerti műtermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: „Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyörű, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent.” Ha Szőnyi István művészetének lényegét szeretnénk néhány szóban összefoglalni, akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, melyre manapság oly sokan vágyunk. Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra, akkor sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét. Majd az ötvenes évek abszurd korszakának túlélésére is volt elég belső tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is véglegesen elhagyta az országot. Passuth Krisztina egyik tanulmányában ennek magyarázatát abban látta, hogy Szőnyi István tudta magáról: „stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül – egyszerűen jó festő”. Harmóniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül.

Henri Perruchot művész-életrajzait a magyar olvasóközönség is megszerette. A nagy példányszámban megjelent Gauguin-, Cézanne- és Manet-köteteknek már elkészült, illetve készülőben van a második kiadása. A kitűnő francia műtörténész irodalmi eszközökkel, regényes formában eleveníti meg hőseit, a XX. századi művészet nagy újítóit, de az olvasmányosság mindig tudományos igényű hitelességgel párosul. A sok dokumentum felhasználásával készült életrajzok a modern művészet kutatói számára is forrásértékű pályaképek. Van Gogh életrajzában meggyőzően érzékelteti a szerző, hogy az egészen egyéni utakon járó tragikus életű művész alkotásai, a meg nem értés, a magány, a fájdalom és meghasonlás közepette készült képei az igazi művészet varázsa folytán hogyan válhattak az utókor számára az élet örömeit, szépségét és a belső megbékélést árasztó élményforrásokká egyre nagyobb tömegek számára.

Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Kokas Ignác (1926-2009) Különleges esemény színhelye volt 1996. március 3-án a Fejér megyei Vál község. Az utcán ünneplőbe öltözött helybéliek és vendégek nyüzsögtek, a járókelőket pálinkával, borral és pogácsával kínálták, az autók nem fértek el az útszélen, de az esemény csak külsőségeiben hasonlított búcsúra vagy esküvőre. Kokas Ignác festőművészt ünnepelte a szülőfaluja hetvenedik születésnapján. A templomtorony aljában alkalmi kiállítást rendeztek képeiből és a róla megjelent újságcikkekből, közéjük váli borokkal teli edényeket állítottak, aztán mire a polgármester az iskola kémiatermében a díszpolgári oklevelet meg a gyűrűt átadta a mesternek, valóságos lakodalmi hangulat alakult ki az ünneplő közönség körében. Mindenki ott volt, kézszorongatások, emlékek idézése, ismerősök évtized múltán való lapogatása és büszkélkedése az azóta született vagy már éppen felnőtt gyerekekkel. Ki az a festő, és milyen az a festészet, amelynek ilyen atyafiságos, protokollmentes és őszinte falusi tisztelgés jár korunkban? Kokas Ignác festőművész az élő magyar piktúra kiemelkedő mestere, a huszadik századi modern művészet egyik megújítója, igen bonyolultan egyéni képek alkotója. Akkor, ott, az ünnepi felajzottságban sem hitte senki, hogy Vál minden lakója ugyanolyan értője a festő életművének, mint a köszöntésére ugyancsak megjelent műgyűjtők és művészettörténészek. 

Művészek a szereplői az új regénysorozat köteteinek, amelyek egy-egy festő, zeneszerző, író életét mutatják be. Mindannyian tehetségesek voltak, de nem mindig sikeresek. Némelyikük élete kész kaland, mások bánatok, csalódások, olykor tragédiák közepette éltek, de semmi sem vette el kedvüket a világ szépségének csodálatától, bemutatásától. Az izgalmas, olvasmányos életrajzi regények az ő alakjukat idézik meg, művészetük és sorsuk összefonódását mutatják be.

Amadeo MODIGLIANI (1884–1920) a női aktok és a hosszúkás arcú, melankolikus kisugárzású portrék festője. A szenvedélyes, jóképű férfi , aki számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett, rövid életében maradandót alkotott. Az „utolsó igazi bohémnak” tartott festő műveiben a toszkán festészet hagyományai ötvöződnek a modern francia képzőművészeti törekvésekkel. Alakjaiból kecses szépség és megkapó erotika árad.

A dolgozó test éppen úgy tárulkozott ki előtte, mint korábban a szerelmes test. Az élet új kinyilatkoztatása ez. Ám ez az alkotó annyira a maga dolgai közt él, annyira a saját művei mélységében, hogy kinyilatkoztatásokat nem is képes felfogni másként, mint saját művészete egyszerű eszközeivel. Új élet, ez az ő számára végső fokon: csak új felületek, új mozdulatok. Így vált egyszerűvé körülötte minden. Többé már nem tévedhet. Rodinnak ez a fejlődése útmutatás ebben a tanácstalan korban minden művészetnek. Egyszer majd felismerik, mi tette olyan naggyá ezt a nagy művészt: az, hogy munkás volt, s nem vágyott másra, csak arra, hogy minden erejével behatolhasson szerszáma közönséges és kemény munkájának titkaiba. Ebben volt némi lemondás is az életről, de éppen ezzel a türelemmel nyerte el az életet: mert vésőjéhez odasereglett a világ.