Mednyánszky László (1852-1919)
Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének titokzatos, karizmatikus személyiségű festőzsenije volt. Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását, amelyet valójában sohasem talált meg. Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat, arisztokrataként, a maga mélységében mutassa meg a nagyvárosok nincstelen szegényeinek sorsát, olykor életmódjukkal is azonosulva. Gondolatai, érzései, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki-testi szenvedéseiről mérhetetlen súlyt helyeztek rá. Az egyetlen megnyugvást – jóllehet mindig csak átmenetileg – maga az alkotás folyamata jelentette számára. Ily módon némileg érthető az a különös jelenség, hogy – más művészekkel ellentétben – képeivel csak addig törődött, amíg dolgozott rajtuk, a művek sorsa nem érdekelte. Hiányzott belőle a pénz utáni sóvár vágy, a hiúság, a konszolidált életmód igénye, mindaz, amire mások oly sokat áldoztak: a jól felszerelt, elegáns műterem, a jómódú magánmegrendelők, az állami megbízások, kiállítások, kitüntetések, s bár mindez elérhető lett volna számára, őt nem érdekelte. Egész életében megszállottan dolgozott a maga által választott mostoha körülmények között, szegényesen berendezett, fűtetlen, többnyire külvárosokban bérelt műtermekben vagy a természetben, kilométereket gyalogolva, élményeit sebtében vázlatkönyvekbe rögzítve. A magyar festészet történetében az egyik legnagyobb életművet hozta létre, hiszen ezernél több festmény és rajz alkotójaként ismerjük. Minden motívum, amelyet felfedezett a maga számára, a mélységek felkutatását szolgálta, ezért válhatott ösztönösen a hagyományos műfajok megújítójává. Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatják, tájképei, saját lelkének misztikus tájait tárják fel, életképei és háborús képei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták. Saját lelkének önmaga számára is titokzatos rejtélyei késztették arra, hogy befogadjon mindent, ami új, legyen szó művészi stílusokról, számára ismeretlen vallási irányzatokról vagy akár divatos szellemi áramlatokról, tökéletesen azonosulni tudott ezekkel. Mindezeket az ismereteket – főként pályakezdő ifjú éveiben, arisztokrata származásának előnyeit felhasználva – művészekkel, művészettörténészekkel, filozófusokkal, költőkkel, írókkal folytatott társasági beszélgetések során szerezte meg. Ezek feldolgozásához azonban már magányra volt szüksége, s bár volt egy mély baráti-szerelmi kapcsolata, javarészt mégis magányosan barangolt a természetben vagy behúzódott nyomorúságos műtermeibe különös modelljeivel. Az extrém helyzetekhez való vonzódása és a benne rejlő olthatatlan alkotási vágy késztette arra is, hogy betegségektől gyötörve, 62 évesen a frontra „menekülve”, hadifestőként vállaljon munkát a háború poklában. Lelki és fizikai utazásai során szerzett élményei különlegesek voltak és azoknak látjuk ma is. Képei egyszerre elborzasztanak és felráznak, ugyanakkor megnyugtatnak és elkápráztatnak, ugyanolyan szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőkből, mint amilyeneket ő maga élt át egész zaklatott élete során. Munkásságára korának számos áramlata közül talán leginkább a plein-air és az impresszionista irányzatok hatottak, bár ő maga tartósan egyikhez sem kötődött, a tanulságokat beépítette saját művészetébe, egyéni, bizonyos műfajokban senkihez sem hasonlítható formanyelvet kialakítva. Ahogy legutóbbi monográfusa, Markója Csilla írja: „lefaragott a romantikus festészet túlzásaiból, megtöltötte maradandó tartalommal az impresszionisták pillanatképeit, monumentálissá fokozta az intim paysage-ot, a zsánerből pedig expresszionista drámát csinált, a fölös szcenika elhagyásával”.
Egry József (1883-1951) A Piktor, így nevezték Badacsonyban Egry Józsefet, akit vagy tábori festőállványával láttak baktatni a szőlők közötti földutakon vagy horgászbotjával, szákjával felszerelkezve bandukolni a "magányát védő", keskeny pallós bejárójú Balaton-parti horgászstéghez. A suhancok és a kisdiákok Piktor bácsinak hívták. Sovány, szikár figurája, erős, ruganyos, férfias járása még hajlottabb korában is megmaradt. Mozgékony, nyugtalan ujjai sokszor babráltak hol cigarettával, hol ceruzával, valamivel. De ezek csak a külső, felületes szemlélő benyomásai a festőről. A róla készült fotók és a róla mintázott szobrok is akkor igazán figyelemre méltók, amikor - közelebb menve hozzájuk - sokhieroglifájú, ráncokkal barázdált arcáról, figyelő, felejthetetlen tekintetéről szólnak. Barátainak a visszaemlékezései is ezt a tekintetet, kutató szemeit idézik, és - ha odáig jutott az ismeretség - erős kézfogását, amely tekintetének figyelméről szólt.
Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül. Kokas Ignác (1926-2009) Különleges esemény színhelye volt 1996. március 3-án a Fejér megyei Vál község. Az utcán ünneplőbe öltözött helybéliek és vendégek nyüzsögtek, a járókelőket pálinkával, borral és pogácsával kínálták, az autók nem fértek el az útszélen, de az esemény csak külsőségeiben hasonlított búcsúra vagy esküvőre. Kokas Ignác festőművészt ünnepelte a szülőfaluja hetvenedik születésnapján. A templomtorony aljában alkalmi kiállítást rendeztek képeiből és a róla megjelent újságcikkekből, közéjük váli borokkal teli edényeket állítottak, aztán mire a polgármester az iskola kémiatermében a díszpolgári oklevelet meg a gyűrűt átadta a mesternek, valóságos lakodalmi hangulat alakult ki az ünneplő közönség körében. Mindenki ott volt, kézszorongatások, emlékek idézése, ismerősök évtized múltán való lapogatása és büszkélkedése az azóta született vagy már éppen felnőtt gyerekekkel. Ki az a festő, és milyen az a festészet, amelynek ilyen atyafiságos, protokollmentes és őszinte falusi tisztelgés jár korunkban? Kokas Ignác festőművész az élő magyar piktúra kiemelkedő mestere, a huszadik századi modern művészet egyik megújítója, igen bonyolultan egyéni képek alkotója. Akkor, ott, az ünnepi felajzottságban sem hitte senki, hogy Vál minden lakója ugyanolyan értője a festő életművének, mint a köszöntésére ugyancsak megjelent műgyűjtők és művészettörténészek.
Szinyei Merse Pál (1845-1920)
A XIX. század nagy találmánya a világkiállítás, ahol először szembesülhetett a Föld népessége önmaga képével. 1873-ban a soron következő, ötödik rendezvény helye Bécs volt, ahol majdnem félezer kiállító jelent meg Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika országaiból. Számunkra a bécsi világkiállítás különösen fontos volt, mivel a kiegyezés utáni Magyarország ekkor lépett először a világ elé önálló államként. Nagy várakozás előzte meg a képzőművészeti anyagot, amely az 1855-ös párizsi világkiállítás óta a tárlatok központi részévé vált. A kiállítások egyben művészettörténeti eseménynek is számítottak, ahol a világművészet fejlődése jól követhető volt. Magyar részről a kiállításra való felkészülés jelentős anyagi áldozatokkal már évek óta folyt a Kultuszminisztérium égisze alatt.
Az e-könyv a Kossuth Kiadó által nyomtatásban megjelentetett nagysikerű A magyar festészet mesterei című sorozat azonos című kötetének szöveganyagát tartalmazza, az illusztrációk nélkül.
Lotz Károlyt mind a mai napig elsősorban a magyar falképfestészet megteremtőjeként és legismertebb képviselőjeként tartják számon. A XIX. század utolsó négy évtizedében rangos európai nagyvárossá fejlődő Budapest rengeteget köszönhet neki, hiszen alig van ez idő tájt emelt középület és magánpalota, amely ne büszkélkedhetne Lotz egy-egy freskójával. Megszámlálhatatlan mennyiségű falképén többnyire a görög-római vagy a magyar mitológia szereplői, vagy egy-egy művészeti ágat vagy foglalkozást szimbolizáló allegorikus alakok tűnnek fel.
Megformálásukban csodálatos könnyedség, báj és elegancia érvényesül, ezáltal lírai, sokszor meseszerű hangulatot keltve a nézőkben. Falképei, a bravúros mesterségbeli tudás révén, jelentősen hozzájárultak a közönség művészeti ismereteinek bővítéséhez, ugyanis a mondanivaló többségének megértése olykor komoly irodalmi és történelmi tájékozottságot kívánt, a stílusbeli sokféleség pedig - kora középkor, reneszánsz, barokk - szükségszerűen felkeltette a régi korok művészete iránti érdeklődést. Nemzeti tematikájú - részben a magyar mitológiát, részben a magyar történelmet feldolgozó - művei pedig szerepet játszottak a hazafias érzések ébrentartásában, mely különösen fontos volt a szabadságharc leverése miatt elkeseredett és félelemben tartott magyarság számára az 1860-as években.
Falképfestői munkássága mellett - melynek során több száz tanulmány készült a grafika műfajában - Lotz táblaképfestészete is igen jelentős. Olajfestményeit áttekintve láthatjuk, hogy a festészet szinte minden műfajában dolgozott. Korai életképein és tájképein a pusztai romantika világát idézte fel csikósokkal, betyárokkal és az ott élő emberek mindennapi életéből vett jelenetekkel, egyedülálló tehetséggel adva vissza a táj és az életképek hangulatát. Arcképei mindig elkerülték mind a túlzottan realista, mind a túlzottan idealizált, romantikus látásmódot, mivel modelljeit, híresen szép nőalakjait a saját valóságlátása szerint ábrázolta. Aktjai gyönyörködtetnek, s kihasználva a műfaj változatosságát, hol kacérság, hol távolságtartó hűvösség, hol érzéki szépség sugárzik belőlük.
Vaszary János (1867-1939)
Vaszary János 1904 körül készült Önarcképén a művész szuggesztív pillantása ragadja meg a nézőt. "Tiszta, nyílt, de acélos tekintete mintha mindig a lényeget fürkészné a felszín látszat-takarója mögött" - írta róla egy kortársa. A művész kényesen elegáns megjelenése, tartózkodó viselkedése és szárnyalóan nyitott alkotói magatartása, bensőjének forrongó hevülete között feszülő kettősséget pedig így jellemezte egy másik írás: "Arisztokratikusan udvarias. Feszes, kimért, kemény" Olvasáskor lornyont használ. Az öltözködése, étele-itala, életformájának külső maszkja: egy rendes, pontosságra beidegződött, órákkal, percekkel és számjegyekkel számoló nyárspolgáré - noteszében címek vannak és házszámok és összegek, vonatköltség oda-vissza, és feljegyzések szőnyegről, ruhaszövetről. Holott vére minden cseppjében lázadó és lázító, elégületlen és elégületlenségre szító, egy fogságát lehántani akaró előkelő rablélek forradalmár." Lényének sokak által leírt eruptív ereje az utókor számára leginkább expresszív korszakának vastagon felkent olajmasszáiból, izzó színeiből, ecsetkezelésének vágtató lendületéből és művészeti írásainak sokszor szenvedélyes hangjából válik érzékelhetővé. Vaszary János munkássága nehezen besorolható, nem címkézhető. Nem tagozódott be a különféle iskolákba, távol maradt a festői csoportosulásoktól is. Elzárkózott attól, hogy a konzervatív akadémizmus zászlajára tűzze, de a baloldali progresszív avantgárd törekvésektől éppúgy elhatárolódott, mint a jobboldali kultúrpolitikát kiszolgáló neoklasszicista mûvészettől. Tartózkodott a szélsőségektől, a megalkuvástól és a politikai függéstől, egész életében kívülálló maradt.
Leonardo da Vinci személyisége, élete hálás regénytéma, nagy regényíró
számára kincsesbánya ez embercsodának alakja, és Merezskovszkij (1866-1941) kibányászott belőle minden értéket.
A nagy művész korának teljes képét kapja az olvasó e nagyregényben.
A hős körül ott virágzik a teljes reneszánsz. Az író felvonultatja Sforza herceg udvarát, a maga csodás tarkaságában, a milánói népet, vásárteret, korcsmát, tudósok gyülekezetét, Borgia Cézárt, a pápát, a firenzei képrombolást, Savonarolát. Alkimisták, boszorkányok, inkvizítorok, kurtizánok, politikusok, zsoldos katonák bukkannak fel és tűnnek el a könyvben. A képek elevenek, hús-vér emberekkel találkozunk, az események folyamatosan kapcsolódnak egymásba.
Az egymásra perdülő tömérdek kép (mint egy filmmontázs) mozgalmassága felüdíti az olvasót. A regény – bár száz éve született – ma is érdekes, olvasmányos és szórakoztató.
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
