Van ​egy török példabeszéd, mely azt mondja, hogy magáról csak az ördög szokott beszélni. Hát bizony sok igazság van ebben a mondásban s hogy mégis hozzáfogtam önéletrajzom megírásához, arra két különböző ok indított. Először meg akartam mutatni a hazai olvasónak, hogy az a lelkierő és kitartás, melynek középázsiai viszontagságaim közben tanújelét adtam, szorosan összefügg ifjúkorom küzdelmével és szenvedéseivel, tehát koránt sem méltó arra a nagy bámulatra, melyet a művelt világban keltett. Az ember könnyen elviseli azt, a mihez gyermekkorában hozzászokott. Azonkívül tekintetbe kell venni a kort, melyben nevelkedtem és a hazánkban akkor uralkodó szellemet, mely a rendkívüli pályára serkentett és buzdított s a mely szellem, fájdalommal mondom, manapság tetemesen eltompult. Másodszor, e könyvem félszázadnál hosszabb idő eseményeiről emlékezik meg; olyanokról, melyek hazánkban s olyanokról, melyek az általam lakott idegen országokban folytak le, s ez események közt, tekintve a szoros és benső viszonyt, melyben a különböző népek társadalmával éltem, talán sok olyan adat van, melyet kár volna átengedni a feledésnek. És végezetül: pályafutásom rajzának közzétételével arra is számítok, hogy részletei bátorító hatással lesznek azokra, kiknek ifjúkora sorsban hasonlatos az én ifjúságomhoz. A szegénység és elhagyottság mindenféle nyomorúságával küzdő ifjúban, ha elolvassa e lapokat, talán felébred az a gondolat, hogy az ernyedetlen és becsületes munkát végre mégis csak siker koronázza s talán majd azt mondja magában: – „Ami sikerült Vámbérynak, sikerűlhet nekem is!”