Nyirő ​elbeszélései, különösen, 1933-ban megjelent Kopjafák című kötetének írásai maguk is értelmetlenül elpusztult és halálba kergetett emberekről szólnak. A huszonegy novellából álló ciklus minden darabja egy-egy balladába illő szerencsétlen emberi sorsot örökít meg. A Kopjafák elbeszéléseinek hangnemét súlyos emberi tragédiák szabták meg, mindazonáltal ezeket a tragédiákat valami engesztelő remény is átszövi. Nyirő, igaz, otthagyta a papi pályát, vallásos hitét viszont megőrizte, továbbra is bízott abban, hogy az isteni gondviselés igazságot fog szolgáltatni a gyűlölködés és az erőszak ártatlan áldozatainak. Könyvének lírai, mondhatnám így is: prózaversszerű bevezetőjében arról beszél, hogy az élet végül le fogja győzni a halált, s az egymást követő nemzedékeknek az életnek ezt a mélyebb igazságát kell szolgálniok: „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben, vadvirággal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett. Egy az élet a föld fölött és a föld alatt…”