„Nem tudta, mire készülök. Egy ideig terveztem ugyan, hogy előbb-utóbb elmondom (vagy inkább bevallom?) majd neki, mert hát hogy venné már az ki magát, ha véletlenül tudná meg, de csak célozgatni mertem, halogattam a dolgot. Féltem, hogy tiltakozna, én meg persze megmakacsolnám magam, és ezzel újabb árulást követnék el. Holott ha már egyszer muszáj kijátszanom őt – gondoltam egyre határozottabban –, a kettőnk kibeszéletlen viszonyát is rendezve így mintegy az utolsó pillanatban, még mielőtt meghalna, akkor ez az egy árulás is elegendő. Ha ugyan árulás megbékélnem vele. Nekem nem az. Így aztán lassan letettem a színvallásról. És nem is tudta meg végül, sem azt, hogy tehát könyvet írok róla, sem pedig azt, hogy miért olyan fontos ez. Meg a többi, ami kiderült még. De hát nem róla van szó persze (és pláne nem rólam vagy rólunk), hanem egy történetről. Azt kell megírnom valahogy. A Barabás nevű elbeszélő történetét.” Talányos és rendhagyó történet ez. Barabás (az atya fia) útja Szibériától Szentendréig, majd Budapesttől Moszkváig, születés és halál, orosz, magyar és zsidó sors között vesz hihetetlennek látszó kanyarokat aknamezőkön innen és túl, oda és vissza. A történetek azonban – az ilyenek is – ismétlődni szoktak. És akkor tehát, a talányaik ellenére, tanulságuk is van talán.