„Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán élete végéig a legkedvesebb könyve maradt, ha nem a legjobb – írja Mikszáth Kálmán Jókai regényeirõl, melyek 1854- és 1855-ben jelentek meg elõször a Pesti Napló tárcarovatában. – A Kárpáthy Zoltán alapját egy való történet képezi, mely néhány évtizeddel elõbb általános beszéd tárgya volt az országban. Kékkõ vár urának, báró Balassának a története van feldolgozva, természetesen sok költõi szabadsággal. A hetvenéves öreg fõúr egy fiatal, szegény sorsú leányt vett nõül, kitõl Balassa Antal báró született. Az örökösök pörrel támadták meg az öreg báró halála után a kis bárót, furfangos prókátorok még szakértõket is kihallgattattak, hogy a hetvenéves aggastyánnak nem lehetett igazi fia. E történetbõl és mellékepizódjaiból van szõve a Magyar nábob meséje, mely nagy irodalmi esemény volt, s Jókai életében fontos állomás. Ez a regény az ország elvitázhatatlanul legnagyobb elbeszélõjévé emelte.” „Mikor Jókai regényei legjavát írta, a magyar történelem egyik sivatagos útvonalán, az elnyomatás korában, mûveinek nemzeti jelentõsége abban állott, hogy vigasztalta a halálos álomba dermedt magyarságot. A nemzetnek akkor még nagyobb szüksége volt olyan írókra, akik visszaadják elveszített önbizalmát, mint a XIX. század elején. Erre a feladatra vállalkozott Jókai, akit mélységesen, szervezetileg adott optimizmusa, mesevilágba vezetõ fantáziája, magyar típusú, sírva vigadó humora és meleg, emberi szíve gondviselésszerûen predesztinált erre a feladatra… Díszítõ fantáziájával, irreális optimizmusával õ teremetette meg a múlt század nagyjainak a legendáját. Széchenyi István, Wesselényi Miklós és a reformkor hõsei (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán)… úgy maradnak meg a magyar ifjúság tudatában, abban a ragyogó, de mégis emberi glóriában, ahogy Jókai legendává nemesítette õket. Ez a kép nem egyezik a történelem objektív víziójával, de erre a legendára éppoly szükség van, mint az igazságra. Ha egy író ezt tudja adni, betöltötte legmagasabb hivatását.” Szerb Antal