A ​költő-Jókai élethíven tűnik elénk ebből a regényből. Szinte kilép belőle. Nem az a konvencionális Jókai, aki a tömeg képzeletében él, s minden kirakat képes levelezőlapjain látható. Egy egészen új ember, kinek a gyengeség az erőssége. Egy hatalmas és ingadozó óriás, aki kedves és szeretetre méltó, de társaságban félszeg, és sohasem melegedik fel. Egy álomfejedelem, ki ha az ősidőkben él, bíborszőnyeget kap lábai alá., a vértes, vasas vitézek is meghódolnak neki, és királyok lesznek szolgáivá. S látjuk őt gyerekkorától fogva furcsa szeszélyeivel és derűs egyszerűségével. Beteges, leányos, álmodó s a többiek „Móric kisasszony” – nak csúfolják. Lázas fantáziájával törpékről, medúzafejekről, csodaszörnyekről álmodik. Mindenki bámulja a csodagyereket, a halhatatlanságra készülőt, s majdnem úgy nevelik, mint egy trónörököst: a magyar költészet trónjának elfoglalóját és királyát. Látjuk azután, mint ütközik be az arisztokratikus, finom lélek az élet durva gerendáiba. A csodagyerek észreveszi, hogy az életben nincs minden kipárnázva, mint otthon és az álmok puha fészkében. Jön a viszály a szülői házzal, a politikai harcok, a honfibú, a lejáró váltók s az öregedő feleség a lenmagfőztes rongyokkal, a kámforos flastrommal s azután még sok-sok más, de minden elmúlik, s Jókai marad az, aki volt, álmodó, költő, a poézis fellegein lebegő.