1856-ban jelent meg Toldy Ferencnek az irodalmi arcképeit és beszédeit összegyűjtő kötete, melynek anyagából válogatásunk készült. Rövidebb tanulmányait és a régi magyar irodalom néhány vitás kérdését boncolgató előadásait Toldy Ferenc az eredeti kiadásban ezekkel a mondatokkal bocsátotta útjára:
„…többnyire a futó óra művei; s így vázlatok inkább, mint részletesen kifestett képek: de jobbára hosszas ismeretség emlékezeteiből kölcsönzött vonásokkal, mik – úgy biztatom magamat – jellemzők is, valók is. Nem mind nagy nevek. De ország nemcsak büszke alapeszekből, hanem középmagasságú dombok és síkokból is áll; város nemcsak tornyok és paloták, hanem közszerű házak és kunyhókból is: s annak és ennek ismerete az egészben van. Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is önismertetésre és hálára méltó. Mégis, éppen a tárgyak, de kétségkívül a tárgyalás különbségei szerint is – mert alkalom és idő nem egyformán szolgáltak – különböző becsűek e képecskék: az egykori irodalomtörténész azonban mindegyiknek fog találni adatokat és iránypontokat, miket fán csak e lapon őriznek meg; a hazafi olvasó pedig felismeri azon ikercsillagát az eszmének és érzésnek, mely valamikor minden Jónak, derűben s borúban, úgy szerzőnek is, hosszú pályáján, kalauza és lelkesítője volt.”
"Aki kézbe veszi Szini Gyula Jókai életéről szóló munkáját, ne számítson szigorú irodalomtörténeti és kritikai értekezésre a regények keletkezéséről. Író ír íróról - szinte romantikába hajló életrajzot, ami, a Nagy Mesemondóról lévén szó, igencsak indokolt.Szó szerint bölcsőtől a sírig követhetjük Jókay Móric (eredetileg erre a névre keresztelték) tanulmányait, pályakezdését, sikereit és tévedéseit, egyszóval: életútját. Természetesen megtaláljuk benne az azóta legendaként közismert, történészek által többször megkérdőjelezett, sőt cáfolt motívumokat: kokárdatűzés, a Múzeum lépcsői, a szigorú és határozott Róza asszony helytállása férje mellett. S a jó barát, Petőfi alakja és a vele való konfliktus is kirajzolódik. (Na de kivel nem volt összetűzése Petőfinek?!) Bár Nagy Endre a Nyugatban úgy fogalmazott: „Szini Gyulának Szini Gyula a legméltóbb olvasója" - azért a mai érdeklődő számára sem mindennapi élmény végigtekinteni a 19. századnak ezen a széles freskóján."
Petőfi Sándor életregényét tartja kezében a tisztelt Olvasó, azét a költőét, akit valamilyen mértékben mindannyian ismerünk már. Tudjuk, hogy értékrendjében első helyet foglalt el szabadságvágya és hazaszeretete, valamint az is, hogy szerelméért képes volt áldozatot hozni. Ez a regény Petőfit, az Embert mutatja be vívódásaival, örömeivel, sikereivel, rövid életének minden kínjával. Barátai is, olvasói is a kiszámíthatatlan, de szókimondó zsenit tisztelték és tisztelik benne ma is.
Jack London oly érzékletesen ábrázolja a kocsmák közösség(de)formáló világát, oly plasztikusan mutatja be az alkohol személyiség(le)építõ hatásait, oly kézzelfoghatóan festi le saját testi és lelki kínjainak gyönyöreit, oly pátosszal értekezik a zsugorodó alkotói elme alkohol általi fõnix-szárnyalásáról, oly mértékû odaadással magasztalja az alkoholizmus mindent felperzselõ fenséges fertõjét, oly kívánatossá teszi az élet nevû halálos betegség éber nirvánában való átvegetálását, hogy az olvasó a végére kedvet kap mindezt a szörnyûséget saját irhájának mentése érdekében azonnal kipróbálni Hagymásy András kocsmográfus, a Prágai kocsmakalauz címû könyv szerzõje
„Őszinte könyvet akartam írni egy őszinte emberről. De lehet, hogy már ez a fogalom sem létezik úgy, mint régen. Valaki a Nappali hold kapcsán a gyerek őszinteségből fakadó otrombaságát hányja Csoóri Sándor szemére, én pedig Csoórinak arra a sokszor valóban gyermeki őszinteségére gondoltam, amellyel nem szelíden, nem otrombán, hanem igazul kimondja, hogy meztelen a király. Minél mélyebben ástam bele magam az életműbe, annál inkább azonosulni tudtam Orbán Ottó csapongóan szellemes megfogalmazásaival és végtelenül komoly megállapításaival, amelyek szerint „a nemzetköziség-nemzet-nemzetiség sajgóan időszerű, hármas tárgykörében kevesen tettek föl annyi megfontolandó kérdést, mint Csoóri. És kevesen figyelmeztettek olyan indulattal, mint ő, az emberi méretekre, mint a nagy világfolyamatok nélkülözhetetlen mértékére. Íróasztala mellől egyszerre látni a parasztporták valóságos és a galaktika elvont udvarára, mely utóbbin a nap kapirgál gömbölyded csibéivel.” „Az életút tekintélyes részében folyamatosak voltak a megfigyelések, menetrendszerűek a letiltások. Ilyesmi már nincs. A szankciók helyét régóta átvette a köddé tevő csönd-fogadtatás vagy durvább esetben a karaktergyilkosság, amelyet egyetlen politikai, netán hatalmi formáció nem vállal magára.” (A szerző)
Vajda János felesége, Bartos Róza élete végén – a húszas években – öntötte végleges formába Emlékiratai-t. Bartos Róza valóságos adatokat, megtörtént eseményeket rögzít izgalmas, érdekes írásában, de a tények közé minduntalan beilleszt olyan mozzanatokat is, amelyek képzeletének szüleményei. Vajda Jánossal kötött sikertelen házassága, majd a botrányos válóperük nyomán kialakult híresztelések miatt Róza könyvével kívánja igazolni önmagát – nemegyszer mások és Vajda életének, jellemének támadásával. Amit Róza saját életéről és a költővel való házasságáról elmond, számtalan ponton korrigálást kíván.
Ezt a sok figyelmet, türelmet igénylő munkát végezte el Szemző Piroska. Részletes bevezető tanulmánya és körültekintő jegyzetei mindazt a homályt és kétkedést eloszlatják, amely eddig Bartos Róza írását övezte. Róza írását és párhuzamosan a jegyzeteket olvasva egy szerencsétlen sorsú asszony életútja bontakozik ki előttünk: elhúzódó szakítás, körülményes válóper, s mindez a nyilvánosság előtt. Róza – önigazoló szándékában – Vajda jellemét is a maga igényei szerint kívánja megformálni, s ezért Vajda előéletét is föl akarja tárni. Emlékiratai-nak a Gina-szerelem éppúgy tárgya, mint Vajda mindennapjai, vendéglői látogatásai, vadászati kiruccanásai, a házi torzsalkodások és az idillikus pillanatok.
Egy csupa halálközeli élményből összeállított, rendkívüli memoár Nagy-Britannia egyik bestsellerszerzőjétől.
Maggie O’Farrell meghökkentő memoárja, a Vagyok, vagyok, vagyok az írónő életét szakaszokra tagoló és meghatározó halálközeli élményeket veszi sorra. Gyerekkori betegségét, amely egy egész évre ágyhoz kötötte, és amelyből senki sem hitte, hogy felépülhet. Kamaszkori menekülésvágyát, amely kis híján tragédiában végződött. Találkozását valami beteg lelkű személlyel egy elhagyatott ösvényen. És mindegyik közül a legriasztóbb: mindennapos küzdelmét azért, hogy megóvja lánya életét – aki számára a könyvet is írta – attól a betegségtől, amely hihetetlenül sebezhetővé teszi az élet számtalan veszélyével szemben. A tizenhét különálló találkozás Maggie-t különböző életkorokban és különféle helyszíneken ábrázolja, életét éles, spontán pillanatfelvételek sorozataként mutatva be. Feszes prózája vibrál az energiától, a visszafogott érzelmektől. O’Farrell felkavaróan adja vissza azt az érzést, hogy a veszély mindig a közelünkben ólálkodik, emellett azonban rávilágít az élet értékére, szépségére és rejtélyeire is.
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
