A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdõk torkából, bokroknak tövérõl s a hajnal hideg leheletébõl a halál leskelõdik rá. De a léleknek könnyû. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdõ. Barabás hanyatt feküdt a verõfényes budai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyermekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melyeken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fûben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelõsnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege karácsonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsugárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költõ. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költõ akkor is, ha csak a fáknak énekelt.
