A szerző ezt írja műve utószavában, magának regénye hősének, s több mint kétszáz éve jobblétre szenderült Mikes Kelemennek: „A mi szerencsénk, utókoraiké, mind férfiaké, asszonyoké, leányoké és más serdülő emberpalántáké, minden magyar szót olvasni szeretőke, hogy élt, él kijed, elménkben él, amellyel elgondolhatjuk, elképzelhetjük, képet formáhatunk magunknak Kelemenről. Bennem leginkább az a Kelemen képzett meg, s az él, aki az édesanyja hazatérésre ösztökélő levelét megőrzi, és mint utolsó kincséről egy kis rokoni szeretetért még arról is lemond, másnak adja. Kétszeresen özvegy édesanyját, árva Torma Évát annyira, annyiszor elképzeltem, hogy alakját, formáját látni vélem s hangját hallani. Próbáltam én őt ezeken a lapokon másokkal is láttatni és megbecsültetni.”