„Hát ​itt vagyok. Visszatértem. Róma. Fiumicino, hogy pontos legyek. A kijárat felé tartok. Kilépek az üvegajtón, és az utcára jutok. Előttem taxik sorakoznak. De abban a pillanatban valami furcsa érzés fog el. Mintha valaki figyelne. Hirtelen megfordulok. Semmi. Nincs rosszabb, mint amikor vársz valamit… De nem történik semmi.”
Egy kérdéssel búcsúztunk Steptől: „Visszajutok-e valaha oda, ahol kizárólag a szerelmesek élnek, három méterrel a felhők fölé?” És a válasz hamarosan megérkezik. Ugyanis semelyik történet sem ér valójában véget. És néha úgy folytatódik, ahogyan sosem képzelted volna. Step elutazott, és hazatérni készül. Rájön, hogy soha semmi sem ugyanolyan, mint ahogyan magad mögött hagytad. Vagy jobban mondva, ahogyan emlékszel rá. Minden megváltozik és felfedi igazi arcát. Step megtanulja, hogy a szerelemben nem mindig tudjuk, mit is akarunk valójában. Még akkor sem, amikor annyira magabiztosnak gondoljuk magunkat.
Federico Moccia közvetlen és határozott stílusával megmutatja nekünk, miként fonódik össze a jelen mindig a múlttal, mielőtt jövő lesz belőle. Kiszámíthatatlan jövő. Hiszen a szerelem is mindig kiszámíthatatlan.

"A nap éppen most kel fel, gyönyörű reggel van. Babi iskolába tart, miközben Step még nem tért aludni az előző éjszaka óta. Ez a nap is úgy indul, mint a többi. Legalábbis amíg egymás mellé nem kerülnek a piros lámpánál. Ettől kezdve semmi sem lesz már ugyanaz.”
Babi gazdag szülők gyermeke, kiváló tanuló, igazi „jókislány”, míg Step „nehézfiú”, aki állandóan keresi a veszélyt, folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel, illegális motorversenyeken vesz részt. Két különböző világhoz tartoznak, mégis egymásba szeretnek.
A felhők fölött 3 méterrel-t egy kis római kiadó adta ki, majd évekig fénymásolatokon terjedt, így vált kultuszregénnyé az olasz főváros fiataljainak körében. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két filmadaptáció is készült belőle.

"A nap éppen most kel fel, gyönyörű reggel van. Babi iskolába tart, miközben Step még nem tért aludni az előző éjszaka óta. Ez a nap is úgy indul, mint a többi. Legalábbis amíg egymás mellé nem kerülnek a piros lámpánál. Ettől kezdve semmi sem lesz már ugyanaz.”
Babi gazdag szülők gyermeke, kiváló tanuló, igazi „jókislány”, míg Step „nehézfiú”, aki állandóan keresi a veszélyt, folyamatosan harcban áll mindennel és mindenkivel, illegális motorversenyeken vesz részt. Két különböző világhoz tartoznak, mégis egymásba szeretnek.
A felhők fölött 3 méterrel-t egy kis római kiadó adta ki, majd évekig fénymásolatokon terjedt, így vált kultuszregénnyé az olasz főváros fiataljainak körében. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy két filmadaptáció is készült belőle.

„Hát ​itt vagyok. Visszatértem. Róma. Fiumicino, hogy pontos legyek. A kijárat felé tartok. Kilépek az üvegajtón, és az utcára jutok. Előttem taxik sorakoznak. De abban a pillanatban valami furcsa érzés fog el. Mintha valaki figyelne. Hirtelen megfordulok. Semmi. Nincs rosszabb, mint amikor vársz valamit… De nem történik semmi.”
Egy kérdéssel búcsúztunk Steptől: „Visszajutok-e valaha oda, ahol kizárólag a szerelmesek élnek, három méterrel a felhők fölé?” És a válasz hamarosan megérkezik. Ugyanis semelyik történet sem ér valójában véget. És néha úgy folytatódik, ahogyan sosem képzelted volna. Step elutazott, és hazatérni készül. Rájön, hogy soha semmi sem ugyanolyan, mint ahogyan magad mögött hagytad. Vagy jobban mondva, ahogyan emlékszel rá. Minden megváltozik és felfedi igazi arcát. Step megtanulja, hogy a szerelemben nem mindig tudjuk, mit is akarunk valójában. Még akkor sem, amikor annyira magabiztosnak gondoljuk magunkat.
Federico Moccia közvetlen és határozott stílusával megmutatja nekünk, miként fonódik össze a jelen mindig a múlttal, mielőtt jövő lesz belőle. Kiszámíthatatlan jövő. Hiszen a szerelem is mindig kiszámíthatatlan.

Amikor Lori nagymamája meghal, a lány világa fenekestül felfordul. Sheryl nagymama volt ugyanis a mindene Lorinak. Gyakorlatilag ő nevelte fel az unokáját, akinek szülei mindig rengeteget dolgoztak. Ráadásul egy másik veszteség is fenyegeti Lorit, édesanyja ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy költözzön el az ő szeretett városából, Bostonból. Az érettségi előtt álló főhősünk azonban legalább addig maradni akar, amíg teljesíti nagyanyja utolsó kérését: szétszórja a hamvakat azokban a kertekben, amelyeket Sheryl a legjobban szeretett. A gyönyörű helyeket Seth nagybátyjával, valamint legjobb barátjával, Chrisszel látogatja végig, akibe titokban fülig szerelmes.
A búcsúzás nem könnyű, de Lori talán a természettől is tanulva, a különleges kaland végére már másként tekint az elmúlásra. Dacos és nyers stílusa megszelídül, nemcsak önmagával, hanem a családjával is megbékél. Meredith Goldstein önéletrajzi jellegű regénye egyszerre keserű, humoros, romantikus, de legfőképp: reménykeltő, amelynek elolvasása után talán más szemmel nézünk majd a körülöttünk virágzó életre.

Orsi és Kriszti nem is lehetnének távolabb egymástól. Fekete Orsolya ezúttal olyan helyzetbe sodorta magát, amiből csak segítséggel tud kimászni: muszáj lazítania a falakon, amikkel körbevette magát, különben teljesen egyedül marad. Eszter az egyetlen támasza, de legjobb barátnőjét túlságosan lefoglalja a szerelem. Orsinak helyre kell hoznia a viszonyát Olivérrel és Paullal, ráadásul az édesanyjával is egyre furcsábban alakul a kapcsolata. És persze ott van Zsolt meg Rágógumi is, akik változatlanul szúrják a szemét… Péterfi Krisztina felhőtlenül boldog a budapesti kirándulás után, ám rá kell jönnie, hogy egyre kevesebb ideje jut a szerelemre, Vikire, és a táncra is. A felvételi miatt hatalmas rajta a nyomás, nem találja a helyes irányt a jövőjéhez vezető úton. Mindennek a tetejébe ott van Tragédia, aki ellenségként tekint rá, hiába szeretne Kriszti ezen változtatni. Pedig eljön az idő, amikor kénytelenek lesznek szóba állni egymással…

„Cortez kikerült minket, lesétált a lépcsőn, miközben a lány már megindult felé. Tudtam, hogy rá vár, tudtam, hogy ő csak Viki lehet, de a következő jelenetet még én sem tudtam előre. A lány vigyorogva átölelte Cortezt, majd hosszú csókkal köszöntötte. Nem, ez nem olyan volt, mint kilencedikben, a díjugrató napján. Most jól láttam. Mindannyian jól láttuk. Lemerevedtem, nem akartam odanézni, de nem tudtam levenni a szemem róluk. A látvány sokkolt, minden energiámmal azon voltam, hogy akkor fulladjak meg, miután elmentek. - Sziasztok - köszönt hátra Cortez nekünk, aztán megfogta Viki kezét (összekulcsolt ujjakkal), és elindultak.” (részlet a könyvből)