„Mire Riumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az elõreküldött osszet kalauz. Alacsony, szikár alak volt, világos színû, kaukázusi jellegû arccal, nemzeti viseletben, amit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt érc tölténytartó, az övérõl lecsüggõ kulacs és lõportülök, a nyakából lelógó ércsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurta nyelû baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölccsel, hogy „omnia mea mecum porto”. Amint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyílt, az osszet a fajánál szokásos üdvözlet után, ami abból áll, hogy a köszöntõ a tenyerét végighúzza az arcán, egy levelet adott át Riuminnak Veljaminoff tól, amiben csak ennyi volt írva: »Bízd magadat erre az emberre, õ a mi hívünk.« – Te leszel a vezetõm? – kérdezte tõle cserkeszül. – Én. – Tudod, hová megyünk? – Egy országba, amit nem tudunk, hol van.”