Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

Hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti. A „felnőttek halott gyerekek”, állapítja meg Jón Kalman Stefánsson 2001-es regényének főhőse, mi olvasók pedig vele együtt eredhetünk az idő mulandóságát firtató, a fájdalmat melegszívű humorral oldó kérdések nyomába.