Glogovácz Simon meghal, de magát meg nem adja – a mindenható fõszerkesztõnek, aki visszautasította, a lektornak, aki kéziratait papírkosárba dobta, a szerkesztõknek, a rovatvezetõknek, a folyóiratok „igényeseinek”. Tragikus hirtelenségû halála egyszeriben felkapottá teszi, a hírt az újságok gyászkeretben hozzák, a költõ hagyatékáért kiadók vetélkednek, a kritikusok szuperlatívuszokban vitatkoznak. Eközben a budai hegyekben tömegek hallgatják áhítattal a szentéletû prédikátort, a jelen és jövõ látnokát. A remete megszólalásig hasonlít… Igen, Glogovácz Simon él – agyafúrt ál-öngyilkossága teljes sikerrel járt –, most már élvezni akarja posztumusz dicsõségét. De a kiadónak, kritikusoknak, folyóiratoknak nem kell az élõ Glogovácz, csak a mártír volt üzlet és szenzáció. És ekkor kezdõdik Glogovácz Simon vándorútja. Megismerkedik József nádor haladó lelkületû imádójával, a balatoni villatulajdonos „szegény özvegyemberrel”, az õszülõ halántékú íróval, a Memphis irodalmi kávéház törzsközönségével, a „kéklámpás nõvel”, az okos és kiábrándult festõnõvel, aki végül maga is giccspingálásra adja fejét… a féltehetségek és féléletûek birodalmának „állampolgáraival”, és végül találkozik – önmagával. A szatirikus kisregény mondanivalója: a tehetség kötelez, a tehetséges ember felelõsséggel tartozik magának, a társadalomnak. Ebben a könyvben csupa olyan ember lép színre, aki ezt szem elõl téveszti, tudatlanságból vagy tudatosan. Közéjük kerül Glogovácz Simon, a nagy cápák közé a kis cápa, és természetesen – õ marad alul.